Túlsúllyal belevágni az edzésbe, legyőzni a félelmeket, az önbizalomhiányt és az összes akadályt, ami út közben eléd gördül – ahhoz rengeteg erő, hatalmas kitartás kell. A tudás, ismeret viszont átsegíthet a nehézségeken. Ha pedig vannak társaid, az szárnyakat adhat. Ahogy az is, ha van előtted egy példa, hogy igenis meg lehet csinálni.
Balázs a saját történetén keresztül meséli el, hogy lehetséges.

Kócsó Balázs írása – negyedik rész (az első rész itt, a második itt, a harmadik pedig itt olvasható)


Együtt

Életem során nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy azt gondoltam, hogy más emberek nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Ezért mindig valamilyen formában meg akartam felelni a körülöttem lévő embereknek, minden cselekedetem valamilyen formában arra irányult, hogy az emberek, akik ott vannak mellettem, szeressenek. Ez viszont magával vonzotta azt, hogy sosem mertem önmagam lenni és beleadni magam abba, amit csinálok, mert végig arra figyeltem, hogy mit is gondolnak rólam a többiek.

Így idővel eltávolodtam másoktól, és azt gondoltam, hogy ez így is marad. Már nem bíztam abban, hogy társakat fogok találni, akikkel együtt mozoghatok, dolgozhatok.

A tesiórákon és a barátokkal való játékok során összeszedett negatív élmények miatt inkább azt az utat választottam, hogy egyedül próbálok változtatni. Ezért történt az is, hogy mindig olyan megoldásokat kerestem, amiben egyedül tudok lenni, ahol más nem lát, és nem tud kinézni, lenézni. Ezért egymagam jártam biciklizni, voltak olyan gondolataim is, hogy majd egyedül a kert végében fogok súlyokat emelni. A Fontanus Akadémia előtt azt hittem, nem akarok másokkal együtt dolgozni. Ez megváltozott. A közös edzéseken és megmérettetéseken az egyéni munka van a fókuszban és nem az, hogy ki hol tart éppen vagy valami más, lényegtelen dolog vagy gondolat, ami csak akadályoznának a munkában.

Az együtt küzdés ereje

Megtapasztalni azt, hogy nem vagyok valamiben egyedül, hogy nem kell küzdenem azért, hogy elfogadjanak, az egy merőben új dolog volt az életemben. Ehhez persze szükség volt társakra, és arra is, hogy én el tudjam magam fogadni olyannak, amilyen vagyok. Amikor együtt dolgozunk, akkor nagyon nagy pluszt tud adni az, hogy a másik ember is ott van és együtt küzdünk. Ilyenkor szinte el is felejtem azt, hogy milyen nehéz megcsinálni az adott gyakorlatot, mert nem magammal vagyok elfoglalva. Ez olyan pluszt tud adni egy edzésen, hogy többszörösét képes vagyok megcsinálni annak, amit egyébként egyedül megtennék.

Emlékszem, volt egy olyan közös edzésünk, ahol párban dolgoztunk, iszonyatosan fájt és nehéz volt minden mozdulatot megcsinálni, de ott volt velem a másik ember, a társam, akivel együtt küzdöttünk. Ez az együtt küzdés olyan plusz energiát adott, amivel sokkal többre voltam képes, mint egyedül.

Edzéseink során megtapasztalhattam azt, hogy milyen az, amikor sok ember ugyanazon célért küzd, olyan mintha együtt mennénk egy csatába. Mindenki együtt megy előre, mint egy nyílvessző. A nyíl hegye adja az irányt és mindannyian ebbe az irányba állunk. Ezekben a pillanatokban, mintha már nem lenne tér és idő, nem számít mi történik, csak az együtt számít: “Ha egy csinálja, mind csinálja!”, senkit nem hagyunk hátra. Ezekben az edzésekben olyan erőt éreztem, mint előtte még sosem, mikor már azt gondoltam, hogy én ennyit már régen nem bírok, akkor is a társaimért mentem tovább. Ezek a határátlépések társak nélkül nem mentek volna.

A munka mentális összeszedettség, eszközök és közösség nélkül korábban nem ment. Lehet, hogy most már menne önállóan is, nem tudom…

…de minek küzdjek egyedül ha lehet együtt, és még hatékonyabb is?

 

Köszönöm, hogy velem tartottál a történetemen át.