Túlsúllyal belevágni az edzésbe, legyőzni a félelmeket, az önbizalomhiányt és az összes akadályt, ami út közben eléd gördül – ahhoz rengeteg erő, hatalmas kitartás kell. A tudás, ismeret viszont átsegíthet a nehézségeken. Ha pedig vannak társaid, az szárnyakat adhat. Ahogy az is, ha van előtted egy példa, hogy igenis meg lehet csinálni.
Balázs a saját történetén keresztül meséli el, hogy lehetséges.

Kócsó Balázs írása – második rész (az első rész itt olvasható)

Egy rossznak minősített tapasztalás után leálltam a mozgással és elkezdtem felszedni plusz kilókat. A középiskolában koplalással igyekeztem visszaszorítani a súlyomat, az egyetemen azonban visszahíztam – és ezzel párhuzamosan az önbizalmam is folyamatosan hullámzott. Majd 2016-ban találkoztam a Fontanus Akadémiával.

Amellett, hogy addigi életem legkülönlegesebb nyarát töltöttem vendégként a Fontanus Sportközpontjában 2016-ban, megismerkedtem a Fontanus Akadémián a sportfilozófiával, amely merőben más hozzáállás volt, mint amivel eddig valaha is találkoztam. Az egyetemi kötelező testnevelés kurzusok alatt azzal találkoztam, hogy én nem vagyok odavaló a túlsúlyom miatt, meg nem vagyok elég ügyes, vagy nem vagyok már gyermekkorú, és túl késő elkezdeni az adott sportágat.

Ezzel szemben a Fontanus Akadémiás edzéseken nem az számított, hogy mióta csinálom, mennyire vagyok ügyes benne, csak egy dolog számított, hogy akarok-e változtatni – azaz akarok-e dolgozni a fejlődésért.

És én akartam változtatni

A munkához egy olyan közösséget találtam, ahol számos társam van, akik támogatnak a munkában és nem lenéznek azért, ahol tartok. Így 2016 szeptemberében elkezdődött az, amire az előtte lévő 18 évben nem volt példa az életemben: edzésekre jártam, hetente 3-szor!

A támogató közeg mellett is, minden egyes edzés óriási küzdelmekkel teli volt, hiszen minden edzésen azért dolgoztam, hogy a saját határaimat feszegessem, amely azért nem éppen kellemes. Ma már tudom, hogy a fizikai szenvedés is egy áldozat a fejlődésért.

Amellett, hogy edzésekre jártam, a Fontanus Akadémia eszközeit használva összegyűjtöttem és feldolgoztam azokat a történéseket az életemben, amelyek a korábbi helyzetemhez vezettek. Azt gondolom, hogy ezek segítségével már könnyebben el tudom fogadni magam. Rájöttem, hogy arról van szó, hogy a tetteim következménye vagyok, és a tetteimen bármikor tudok alakítani. Attól kezdve nem csupán arra figyeltem, hogy az emberek mit gondolhatnak rólam.

A másik fontos gondolat, ami sok edzésen tovább lendített, hogy magamért csinálom. Ebből a szempontból nem az számít, hogy a többiek hol tartanak, hanem a lényeg, hogy én tudjam, honnan is jövök és milyen utat jártam eddig, és merre tartok most.

Azért hogy kicsit árnyaljam a képet, edzések közben nagyon sokszor megfogalmazódott a fejemben a kérdés, hogy valóban ezt akarom-e. Számtalanszor ütött be a gondolat a régi időkből, hogy mit is keresek tulajdonképpen én itt, nem vagyok idevaló. Viszont egy kis mentális összeszedettség mindig segített ezeken a gondolatokon túllendülni. Tudatosítottam magamban, mert az Akadémián felhívták rá a figyelmem:

Nem a most elvégzett munka fáj, hanem az elmúlt 18 év

Ami igazán fájdalmas, az az elmúlt évek nem-munkája. Jelenlegi helyzetem a múltam következménye. Ez alapján rájöttem, a munka nem is fájdalmas, a nemmunka fájdalmát viszont most már lehetőleg örökre a hátam mögött akarom tudni. Innentől már csak az én döntésem, hogy folyamatosan dolgozom-e tovább. Mindenesetre, őszintén bevallom, hogy a régi gondolatok és az új tudatosítása mint egy párbeszéd nem csak egyszer játszódott le a fejemben..

Ma már számomra az önbizalmat az elvégzett munka adja.