Kovács Zsombor írása

Életem egyik meghatározó tapasztalása volt az, amikor 2010-ben fogtam magam és október-novemberben végigballagtam az El Caminón a Pireneusok francia oldaláról, St. Jean-tól Spanyolország túloldaláig, az Atlanti-óceán partján lévő világítótoronyig Fisterrában. Régóta piszkálta a fantáziámat ez az út, de valahogy sose volt akkora bennem az akarás, hogy neki is vágjak – mígnem 2010-ben elég sok minden összejött: országot váltva költöztem, munkahelyet váltottam, ráadásul az akkori barátnőm is szakított velem. És ott egy pillanat alatt megszületett bennem a döntés: én márpedig most fogok elmenni az El Caminóra.

Egy hónapon át gyalogoltam minimális hátizsákkal, keresztül Spanyolország legszebb tájain. Találkoztam emberekkel, akiknek normál esetben a létezéséről se értesültem volna, megtapasztaltam rengeteg mindent útközben. És azóta is hozom magammal azt, hogy milyen volt magammal, magamban lenni ott Galíciában a szakadó nagy szemű őszi esőben, hogy mennyire tudtam és vágytam a vége felé figyelni más emberekre és mennyire más volt élni úgy általában. Ha egy szóval szeretném leírni a tapasztalást, akkor az a tisztaság lenne: ugyanúgy történt velem mindenféle dolog, mint addig, és ami más volt ott, azt úgy fogalmaztam meg a vége felé a naplómban, hogy “nem koszolom össze magam azzal, ami történik”. Teszek és hibázok, de ezzel nincs baj, nem kell órákon vagy napokon át rágódni a múlton meg játszani a “mit kellett volna másként?” című játékot.

És ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, ugyanis sok olyannal találkoztam, aki visszajár: nem ritka a negyedszerre, ötödszörre útnak induló zarándok sem. Van olyan is, aki ott marad az úton, belőlük sokszor hospitalerok lesznek, azaz ők vezetik az útközben működő zarándokszállásokat jelképes fizetségért. Bennem is megfogalmazódott ez a gondolat, tetszett, amit tapasztaltam, és főleg a vége felé jó pár napig törpöltem azon, hogy mihez is kezdjek az életemmel a camino után. Épp olyan helyzetben voltam, hogy gyakorlatilag sehová se kötött semmi, egy szép napsütéses délutánon pedig ráébredtem, hogy csak ki kell találnom egy országot, ahol élni akarok, odamegyek és kész. Ha Máltán akarok pizzafutárkodni, akkor két hét múlva lesz egy szakadt robogóm és éppen az első napomat fogom megkezdeni Máltán. Norvégiában akarok infósként dolgozni? Semmi gond, két-három hét és már jó néhány interjún leszek túl. Ha pedig akarok maradni pár hónapot és hosiptaleroként dolgozni, akkor sincs probléma, kicsit rá kell feküdni a spanyolra és kész. Megláttam magam körül és magamban a lehetőségeket. Ami pedig teljesen más megvilágításba helyezte az egészet, az az volt, hogy rádöbbentem a legvégén: ezt a könnyedséget amúgy lehet bármikor csinálni, nem kell hozzá keresztülballagni a fél világon.

Úgy döntöttem végül, hogy visszaülök a lóra és visszamegyek Londonba infósként dolgozni. Így is tettem – néhány barátoknál meg szülőknél töltött hét után visszamentem és munkát kerestem. És aztán néhány hét után azon kaptam magam, hogy nyoma se volt a Camino végén tapasztalt könnyedségnek és a “nem koszolom össze magam” hozzáállásnak, gyakorlatilag a bulizás meg a kihajtós edzés volt az a két dolog, ami után egyáltalán el tudtam aludni esténként és nem akartam folyamatosan szétverni valamit magam körül. Kérdezgettem mindenféle spiri-ezobio-sikercoach facebook csoportokban, hogy figyimár caminósok, ti hogy voltatok, miután hazatértetek, de csak fura kerülő válaszokat kaptam és az volt a leggyakoribb válasz, hogy “életem legszebb időszaka volt, de elmúlt, nehéz megtartani, sebaj majd visszamegyek még valamikor”.

Évekig nem értettem, hogy mi történt bennem, mit tapasztaltam, csak amolyan kis ékszerdobozként őrizgettem magamban ezt az egész zarándoklatot és valahányszor megláttam a sárga-kék Szent Jakab kagylót, könnybe lábadt a szemem és sóhajtozva húztam rövidebb túrákon magamra a túrabakancsomat folyamatosan azon kattogva, hogy de jól is fogta ez a bakancs a lábamat Kasztíliában és akkor is féltve ragasztgattam a talpát, amikor már tényleg menthetetlenül szétszakadt.

Aztán egyszer elhatároztam, hogy én márpedig megértem, mi történt ott velem, mert biztos hogy nem vagyok egyedül ezzel a “camino-szindrómával”.

Igyekeztem tudományosan hozzáállni a dologhoz, a saját megfigyeléseimet logika segítségével rendszerbe foglalni abban bízva, hogy közelebb jutok ahhoz, hogy mi is történt velem.

Fontos így az elején leszögezni, hogy nem szeretnék semmiféle “csodákról leplet lerántó” szerepben tetszelegni. Nem célom az sem, hogy elvegyek bármiféle misztikus tapasztalást senkitől, aki hozzám hasonlóan végigjárta az utat. Vizsgálódásomat épp ennek az ellenkezője ihlette: azt állítom, hogy a zarándokként átélt dolgok az emberi lét misztériumának tapasztalását jelentik és pont azt akarom megérteni, hogy világunkban miért mennek csodaszámba ezek a tapasztalások, amik véleményem szerint minden emberi lény számára minden pillanatban jelen lévő lehetőségek. Igyekszem tisztelettel és alázattal hozzáállni ahhoz a sok millió zarándokhoz, akik döntöttek és kitartottak a döntésük mellett és azokhoz, akiknek a jóakarata engem is végigsegített az úton.

Mert egyedül nem megy (ez sem).

Fizikai keretek

Zarándokként egyszerű az élet: reggel hét körül kelek (a legtöbb zarándokszállás nyolckor bezár), valamit reggelizem, összecuccolok és nekivágok az aznapi gyaloglásnak. A nap nagy részében gyalogolok, hegynek fel, hegynek le, ha esik, ha fúj. Amikor megéhezem, eszem, amikor úgy vagyok, hogy üljünk le, leülök és szusszanok egyet. Ha az van rajtam, hogy írok a naplómba, akkor írok. Késő délután beérek a zarándokszállásra, itt jön a kötelező mosás-teregetés, kis naplóírás, aztán este tízkor lámpaoltás és az egész kezdődik elölről, csak más tájakon.

A nap nagy részét szabad levegőn, természetes mozgással töltöm, ami már önmagában közel áll ahhoz, amire az emberi testet tervezték. Ezt amúgy a test mutatja is. Azt szokták mondani, hogy három szakasza van a harmincnapos útnak, az első tíz nap “a test útja”, amíg hozzászokik a napi gyalogláshoz és felveszi a ritmust. Nálam ez kb. három nap volt, Pamplonában kaptam magam először azon, hogy nincs kedvem este sokáig fennmaradni, inkább időben lefeküdnék, mert egyszerűen ezt kívánja a test. Vannak sokan, akiknek ez nem megy ilyen könnyen: négy-ötnapi járóföldre a legnépszerűbb út kezdetétől, Logronoban a helyi kórházban külön osztály van, ahol a zarándokok térd- és bokasérüléseit látják el. Ettől függetlenül viszonylag könnyedén bele lehet rázódni abba, hogy egész nap gyaloglás van meg mozgás, este meg felkészülés a következő napi menetre.

A szabad levegőn sétálásnak van egy további érdekes következménye is: modern városlakóként gyakorlatilag elzártam magam a természeti hatásoktól mindenféle szigorúan klimatizált, mesterséges fénnyel kivilágított környezettel. Ballagva az úton viszont pontosan érzékeltem mindent és egy idő után fel is tűnt, hogy mennyire más aszfalton vagy puha erdei talajon sétálni, hogy mennyire más az időjárás és a páratartalom Spanyolország különféle tájain, hogy mennyire más a fény ahogy esik a szélsőségesen száraz kontinentális mezetán, mint az Írországhoz hasonló éghajlatú Galíciában az északnyugati csücsökben. Amikor meg elkezdett ömleni az eső, az ellen se nagyon volt mit tenni, csak menni előre (akkora ítéletidő volt a vége felé, hogy még a magyar tévében is bemondták, hogy Spanyolország északnyugati részén milyen földcsuszamlások vannak az önözvízszerű esőtől). Banális dolgok ezek, de valahogy sokkal természetesebbnek érződött így eltölteni egy napot, mint egy irodában.

Elvonás

Egy hátizsáknyi cuccal indultam neki a gyaloglásnak és alaposan meggondoltam, hogy mit viszek magammal, ugyanis minden grammot végig kell cipeljek magammal egész Spanyolországon. A laptop alapból kuka volt, csak egy kis nyomogatós telefont vittem magammal, az is az idő legnagyobb részében kikapcsolva figyelt a hátizsákomban és kb. egy töltéssel húzta végig az egész utat. Kitettem minden olyan dolgot, amivel időt szoktam eltölteni úgy egyébként: nem volt elérhető közelségben internet, munka, barátok, könyvek, filmek, sorozatok, semmi ilyesmi. Október végétől november végéig ballagtam, ez már nagyon nem főszezon. Sok kisebb zarándokszállás be is volt emiatt zárva, a maradékban meg sokszor nem volt fűtés vagy meleg víz és ennek megfelelően volt, hogy egész nap nem találkoztam senki emberfiával.

És ez elég ijesztő volt elsőre. Emlékszem, a harmadik napra rövid távot terveztem, bemelegítés jelleggel így az egy hónap elején, viszont elég hamar indultam és jó tempót jöttem, így már délután kettőre ott voltam az aznapi célban, egy Larrasoana nevű falucskában. Délután kettőkor egy kis spanyol faluban, a szieszta közepén: kb. öt percet bírtam egy helyben megülni és kínomban keresztül-kasul bejártam a falucskát táblától tábláig újra és újra, mire rájöttem, hogy itt nem fog történni semmi, de az ég világon semmi, amivel el tudnám terelni a figyelmemet. Úgy éreztem magam, mint valami drogos az elvonón – és bizonyos szemszögből tényleg elvonón is voltam, ugyanis az agyamat nagyságrendekkel kevesebb inger bombázta gyaloglás közben, mint egy átlagos városi nap során. És nagyon fura volt a következmény: ott ültem egy mező szélén, nekidöntve a hátamat a városháza falának és hallgattam a tücskök ciripelését a teljesen kihalt városban, miközben majd’ szétvetett az ideg és kiabáltam magamban. Nem is feltétlen az aktuális délután volt az, ami feszített, hanem hogy még egy álló hónapig ez lesz. Úristen, mi a fenét fogok én csinálni egy hónapig itt?!

Amit tapasztaltam, azok konkrétan elvonási tünetek voltak – az agyam modern városlakóként szépen rá van függve az ingerekre. Az egész feldolgozási folyamat a hozzá kapcsolódó biokémiai eszköztárral együtt arra van beállítva, hogy nagyvárosban élek és millió meg millió olyan inger éri az agyamat, amit egyszerűen nincs kapacitás feldolgozni. A biokémiámra, a termelődő hormonokra viszont ettől függetlenül hatással vannak az érzékszerveimet folyamatosan bombázó ingerek. Egy TEDx-es előadásban megtaláltam azt, hogy elkezdték kísérletileg is kimutatni, hogy az agy az újabb és újabb ingerekre dopamintermeléssel válaszol, amihez viszont könnyű hozzászokni. Indulásnál meg szépen hátrahagytam mindent, amivel megadtam magamnak a napi hormonfröccsöt és amit ott tapasztaltam a mező szélén, az az agyam kétségbeesett kapálózása volt a kívülről jövő ingerek felé.

Az első néhány napban folyamatosan azon kattogtam, hogy mekkora hülyeség ez az egész Camino-dolog, inkább mennék valahova máshová valami nagyon fontosat csinálni, emberekkel beszélgetni, olvasni, bulizni, bármi. Akkor pukkadt csak ki a nyűglődés, amikor rájöttem, hogy voltaképpen bármit szívesebben csinálnék, mint ahol épp most vagyok – és hogy ez nem volt soha másként az életemben, mindig is rohantam valahová máshová. Aztán ahogy haladt előre a hónap, azt érzékeltem, hogy egyre tisztább a fejem és valahogy egyre kevésbé idegesítem fel magam dolgokon. Ezt a tapasztalást az idegrendszeremet érő ingermennyiség csökkenésével magyarázom és azzal, hogy az ingerek csökkenésével együtt a hormonrendszerem is kezdett lenyugodni és valamiféle természetes működés felé indulni.

A figyelem befelé fordul

Azt figyeltem meg, hogy a kinti világ “eseménytelenségével” párhuzamosan a figyelmem egyre inkább befelé fordult, azaz a naphosszat egyedül való bandukolás során egyre inkább feltűnt, hogy mennyi minden is zajlik magamban folyamatosan, csak épp elterelem a figyelmet ezekről a dolgokról mindazzal, amit otthon hagytam.

A legtöbb zarándok, akivel beszéltem az út során, valamilyen konkrét hatásra indult neki az útnak. Nekem konkrétan egy szakítás adta meg az utolsó lökést, de ott valahogy mélyebb dolgok kavarodtak fel. Egész addig betűről betűre játszottam ezt az “élet” nevű játékot és úgy-ahogy működtek az elképzeléseim, vagy legalábbis meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért nem én tehetek arról, hogy valami váratlan történik, ahogy nem kéne neki. A szakítással viszont gyökerestül fordul fel minden, ugyanis azzal szembesültem, hogy semmilyen, addig működőnek gondolt elképzelésem nem tartható tovább a tapasztaltak fényében. Az egy hónap alatt volt rengeteg időm ezen gondolkodni és valahányszor megnyugtattam volna magam, hogy végül is minden rendben van, csak várnom kellett pár másodpercet, mire eszembe jutott, hogy ja bocs, mégse. Kb. az út felénél jártam, amikor leesett, hogy talán életem első saját döntése az volt, hogy én márpedig elmegyek az El Caminóra, ugyanis minden addigi döntésemet azért hoztam meg, hogy valakinek megfeleljek vagy (jobban) szeressen.

És első körben, amikor befelé néztem, fájdalmat találtam. Rengeteg fájdalmat és dühöt, amit adott pillanatokban (kisgyerekként, kamaszként, felnőttként) nem engedtem meg magamnak, mert hogy mit fognak rólam gondolni, vagy nincs is igazam, vagy meg fognak pofozni, mikor épp mi. Minden, amit beletömtem a zsákomba életem során, a nyakamba borult. Volt pár nap, amikor kisebb-nagyobb megszakításokkal végig sírtam – nem fogtam vissza, úgyse lát senki az erdőben, meg egy idő után az se érdekelt, hogy ki mit gondol. Néha meg feneketlen jókedvem támadt csak úgy, sokszor átmenet nélkül. Vigyorogtam, ahogy tömtem a számba a szőlőkombájn után a tőkéken maradt szemeket, örültem annak, ha tiszta vizet találtam egy faluban vagy amikor egyszer összefutottam egy csendes vasárnap reggel a pékkel, aki kis ütött-kopott furgonnal járta a hegyi falukat és frissen sült kenyeret ettem a porban ücsörögve.

Ahogy ballagtam, szépen lassan elkezdtek összeállni dolgok az addigi életemből: az agyam folyamatosan dobálta a régi ismerősökkel, barátokkal, szülőkkel kapcsolatos emlékeket és azt tapasztaltam, hogy ebben a lehalkított és egyszerű világban, amit a gyaloglás jelent, az agyam elkezdett összefüggéseket találni közöttük. Nem nagyon tapasztaltam még ilyet azelőtt… Ahogy írtam a naplómat meg napi több órán át beszéltem egymagamban, elkezdtem megérteni dolgokat magammal kapcsolatban és mintha minden ilyen megértett dolog nyomán kicsit könnyebb lett volna a világ.

Visszagondolva a tapasztaltakra az történhetett, hogy a fizikai keretek természeteshez közelítése miatt az idegrendszerem kimozdult a folyamatos “támadás alatt állunk” állapotából és a figyelmem fókusza rácsúszott arra, “ami odabent van”. Amúgy ez is logikus, hiszen azt már láttam, hogy amit gondolok, az nem működőképes, tehát a szembesülést követően ösztönösen magamat kezdtem szemügyre venni – első körben azt, amit gondolok magamról. Olyan ez, mintha amúgy valami természetes iránya lenne a figyelemnek, egy kor után a “kint” reménykedése elfogy és a “bent” kerül fókuszba. Na persze ha hagyják – a temérdek inger, amit folyamatosan fenntartottam, pont ezt a befelé fordulást akadályozta meg.

Külvilág

Napi 5-10 emberrel találkoztam, még ennyinél is kevesebbel beszéltem, viszont mindenkire rávetítettem valamit, ami érdekes módon kb. azonnal látszott, hogy nem igaz és csak én képzelem oda. Észrevettem, hogy mindenkit önkéntelenül is hasonlítgatok korábban már ismert emberekhez és a korábban már ismert emberekről alkotott benyomásaimat látom újfent bennük. Ott és akkor nem nagyon tudtam ezzel a megfigyeléssel semmit sem kezdeni, csak sokkal később értettem meg, hogy az agyam egy működési mechanizmusát csíptem el. A teoretika című könyvben találtam meg a hiányzó puzzle darabot, amivel felfogtam, hogy mit tapasztaltam és rendszerbe tudtam foglalni, hogy mi történt.

Ahogy a könyv írja, miközben felnövünk, mindannyian kialakítunk egy halom elképzelést arról, hogy kik is vagyunk mi és hogyan működik ez a világ. Az agyunkat érő ingerek folyamatos túlterhelése miatt az agy elkezdett ösztönösen úgy reagálni, ahogy a testet érő ingerekre általában szokott: válogat és szűr közöttük. Emiatt viszont ezt az apránként kialakított elképzeléshalmot magunk elé tartva egyfajta szűrőként, szemüvegként hordva járunk-kelünk a világban és a valóság és a szemüveg (a képzeletünk) közötti különbséget egyfajta fura, folyamatos feszültségként tapasztaljuk. Amit pedig a szemüvegen keresztül látunk, azt mindenki magára jellemzőnek gondolja és ez az, amit a könyv összefoglaló néven úgy hív: “külvilág”.

Ezt a szemüveget és amit rajta keresztül látok, többnyire kétkedés nélkül valóságnak hiszem. Van viszont egy hatása, ami már szemet szúr: a testet folyamatosan ugrásra kész állapotban tartja és ez igencsak megterhelő a testnek, egy csomó-csomó feszültség gyűlik fel évek, évtizedek alatt és fájdalmasan beállt és bekötött izomzatot eredményez. A külvilág akkor “pörög” igazán, akkor vagyok benne igazán elveszve, amikor “minden rendben van”, azaz élem az életemet a kis megszokott rutinom mentén, ki se moccanva a komfortból. Ehhez hozzátartozik egy csomóféle hormon, amik jutalmazzák az agyat – ehhez a csúcsra járatott külvilághoz hozzátartozott nálam az agyat érő millió és millió inger, amit kizártam egy-egy városban töltött nap során.

A zarándoklat során az egész mechanizmus alól kirántottam a talajt a megváltozott környezettel, az ingerforrások otthon hagyásával, a természeteshez közelítő fizikai tevékenységekkel és főleg azzal, hogy a szakítás után nem sokkal még képtelen voltam kétkedés nélkül elhinni azokat a gondolatokat, amiket folyamatosan lövöldözött az agyam, amint megpillantottam valakit. Úgy éltem meg ezt az egész folyamatot, mintha valami igen fáradságos és fájdalmas, de mégis természetes módon egyre inkább kitisztult volna a fejem minden nappal, amit végiggyalogoltam. Mint amikor a felkavarodott hógömböt letesszük és lassanként elkezd leülni minden az aljára. Amit a figyelmemmel és a figyelmem fókuszának magamra vándorlásával kapcsolatban tapasztaltam, a mechanizmus lassulásának lehet a következménye.

Nagyon tanulságos volt elérni Szent Jakab sírját Santiago de Compostelában és eltölteni itt két napot. Azt tapasztaltam kb. egy hónapja először emberek között, hogy látok dolgokat, olyasmiket is, amiket addig tuti nem vettem észre. És itt most nem ilyen Amélie-féle romantikus filmekre kell gondolni, hanem olyan egyszerű, mindennapi dolgokra, hogy pl. eltöltöttem negyed órát egy párocskával és levettem, hogy hogy is vannak ők ketten, mi a dinamika kettejük között és mindehhez nem társult semmilyen kommentár a fejemben. Csak láttam és kész. Nem véletlenül maradtam egyébként pár napig a katedrális környékén: egyrészt jólesett kicsit ücsörögni egy hónap folyamatos gyaloglás után, másrészt vágytam emberek közelébe. De nem úgy, mint az elején, amikor menekültem volna emberek közé ingerekért, inkább úgy, hogy valami felsejlett abból, hogy jó ez a gyaloglás, de milyen csodásak is voltak azok az egy-két órák, amikor valami másik zarándokkal battyogtunk egy darabon együtt és elmondtuk egymásnak, kinek mi állt össze, aztán mentünk tovább, ki-ki a maga tempójában.

Amikor odaértem a világ végére, Fisterrába a zarándoklat végét jelző világítótoronyhoz, rádöbbentem, hogy amit tapasztalok, az a tisztaság és a “a világgal való össze nem koszolás” olyasmi, ami nem a Camino sajátja, az csak a környezetet teremtette meg ahhoz, hogy ezt megtapasztaljam. És naivan, optimistán fordultam sarkon a világítótoronynál és azzal ballagtam vissza a városba, hogy király, ez már megvan, innentől kezdve a könnyedség mindig is velem lesz. Hiszen mi is állhatna az útjába? Csak én kellek hozzá, én magam, én magam meg itt leszek, amíg élek.

Hazatérés

A hazatérés hidegzuhanyként ért: visszamentem a szokott közegbe, a kora téli Budapestre. Egy pár napig talán kitartott az egyensúly, de aztán az ismerős idegpályák szép sorjában beindultak, és amikor visszamentem a szüleimhez egy hétre, nagyjából teljesen vissza is töltött a szokott program. És ha a zarándoklat eleje ijesztő volt az elvonási tüneteivel, ez még durvább volt, ugyanis eleinte felfogtam, hogy most épp olyan dolgokon húzom fel magam és olyasmiktől rettegek, amiket körberöhögtem pár hete. Mondogattam magamnak az útközben összeszedett spiri-okosságokat, hogy “ez az én caminóm, ez ilyen nehéz, de át kell menni rajta” és társaik, de azt érzékeltem, hogy itt most valami másról van szó, szép szavak és Coelho-idézetek nem mondják meg, hogy mi történik épp velem. Karácsony után és főleg a Londonba való visszaköltözés után eltűnt minden, teljes gőzzel pörögni kezdett a diliház a fejemben: emlékeztem, hogy voltam tiszta, rémlett, hogy milyen könnyedén vágyódtam emberek felé, de képtelen voltam megmondani, hogy hol tévedtem el azóta.

És ez mocskosul dühített. Úgy éreztem magam, mint aki felment a hegyre, beleszippantott a levegőbe a csúcson, egyáltalán felfogta, hogy létezik csúcs és tiszta levegő és mosolyogva körülnézett azzal a biztos tudattal, hogy a hegycsúcs benne van és bármikor el lehet érni, de aztán már ez a felismerés is csak valami gúnyos fricskaként maradt meg, ahogy fuldokoltam a szmogban. Fogalmam se volt, merre induljak, mert nem értettem, hogy mi történt velem ott a zarándokúton. Csak valami nyomasztó űrt tapasztaltam magamban, amit a sarki lengyelnél vett négy sör tudott esténként betömni, vagy egy fokkal talán egészségesebb kiadásban az, amikor elmentem krav-maga edzésre, ahol pár percig teljes sebességgel ütöttem-rúgtam egy boxzsákot, amiután zokogva összezuhantam az edzőterem padlóján és aznap este úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Nem értettem, mi történt és ez ijesztő volt.

Most már tisztább a kép: átéltem azt, hogy amit fizikai szintről felépítve lecsendesítettem (külvilág, függőségek), teljes sebességgel újból beindul.

Jött a millió inger, jött a hormonfüggés az ismerős és több évtizeden keresztül erősített idegpályákon. Egyedül azt tudtam, hogy én vissza akarok menni oda, ahol a Camino után voltam. Februárban el is kezdtem tervezgetni, hogy nyáron elmegyek vissza egy másik úton, de ebből nem lett végül semmi. Azt viszont már értettem, hogyan lesznek a Camino-függők, akik úgy néztek rám az út elején, mint valami drogos arra, aki először próbálja a szert – ugyanis sokan mondták, hogy az első után már nem olyan a második, se a harmadik. És ez is érthető a vizsgálódásból, ugyanis az agy döbbenetesen okosan adaptálódik, azaz a második Caminora már az első tapasztalásaiból kialakított elvárásokkal, vágyakozásokkal érkezik az ember, úgymond a külvilága részévé teszi a zarándoklatot. Minél kevesebb dolgot ért meg belőle, annál inkább – az is összeállt, hogy ha két ilyen sokszoros zarándok találkozott, akkor miért hasonlítgatták egymás zarándoklatait meg miért vágtak egymás szavába, amikor a tapasztalásaikról igyekeztek beszélni. Mert nem értették, hogy mi történt velük első alkalommal, pont úgy, ahogy én is csak zokogni tudtam, amikor magamra néztem, mert megértés híján annyira elveszettnek hittem magam. És bármennyire is untam a saját sztorijaimat meg újraolvasni a naplóimat, én is folyton a Caminóról beszéltem, akárhányszor csak lehetőségem nyílt rá és valaki kettő percnél tovább figyelt rám egyhuzamban.

Konklúzió

Szóval van itt egy óriási bökkenő az el caminóval kapcsolatban… ha az ember nem “csal”, azaz tényleg lerakja egy hónapra a függőségeit, akkor a kezdeti (kezdeti?) fájdalmak után a test elkezd leszokni a szerről, amit az érzékszerveket bombázó milliónyi inger jelent. És ezáltal teret kap az a természetes érdeklődés, ami az embert saját belső világa felé fordítja, és szép lassan elkezd megérteni dolgokat a korábbi életéből meg úgy a világból. Igen ám, de ez elsőre elég ijesztő lehet, ha a zarándok még nem döbbent rá, hogy amúgy kilóg a lóláb és a világ nem úgy működik, ahogy elképzelte. Befelé fordulva viszont az ember elsőként fájdalommal és nem értéssel szembesül, kb. úgy, mint amikor több átdohányzott évtized után valaki először vág neki egy szigetkörnek. Ott se a futás miatt jön a fájdalom, hanem annak a rengeteg dolognak a következménye, ami a futás előtti évtizedekben történt. Ez meg igencsak ijesztő lehet – láttam ilyet is rengeteget, ők a “turisták”, akik hangosan piálják végig az utat és követelik a zarándokszálláson, hogy miért nincs melegvíz. Vagy valami fura teljesítménytúrának fogják fel az utat és oda-vissza megjárják a 900km-t egy hónap alatt, gyakorlatilag annyira leterhelve a testet, hogy erejük ne legyen figyelni magukra.

Azzal a kérdéssel ültem neki ennek a vizsgálatnak, hogy mi történt ott velem, mi volt az, amit tisztaságként fogalmaztam meg és hogy lehetséges-e ezt “megőrizni”. Arra jutottam, hogy nagyon sok dolog változott a gyaloglással és amit átéltem, az egy hónap természetes(-hez közelítő) életmód következménye volt és a megváltoztatott életmód lehetővé tette azt, hogy nyissak olyan szemszögek felé, amik az addigi ingerekkel eltömött életmódomban nem lettek volna láthatóak. A figyelmem iránya és jellege változott meg gyökeresen, a külvilág és a hozzá kapcsolódó ingerek helyett azzal kezdtem foglalkozni, ami idebent zajlik és így teljesen más érzés volt magammal létezni. Egyrészt felfedeztem, hogy egyáltalán létezik magamban egy világ, másrészt elkezdtek összeállni dolgok, leesni mintázatok, ismétlődő “véletlenek” az életemben. És ezeket már a gyakorlatban tudtam alkalmazni, így pedig már nem valami elszigetelt élményként látom az egy hónapos zarándoklatot, hanem egy nehéz, ám tanulságos időszakként, aminek tapasztalatait életem végig használni tudom.