Túlsúllyal belevágni az edzésbe, legyőzni a félelmeket, az önbizalomhiányt és az összes akadályt, ami út közben eléd gördül – ahhoz rengeteg erő, hatalmas kitartás kell. A tudás, ismeret viszont átsegíthet a nehézségeken. Ha pedig vannak társaid, az szárnyakat adhat. Ahogy az is, ha van előtted egy példa, hogy igenis meg lehet csinálni.
Balázs a saját történetén keresztül meséli el, hogy lehetséges.

Kócsó Balázs írása – első rész


Az önbizalom – úgy gondolom – sokunk életének meghatározója. Én legfőképp a külsőmhöz, a testsúlyomhoz kötöttem egész életemben, mert arra kaptam az emberektől a legtöbb visszajelzést. A saját történetemen keresztül egy vizsgálódásra invitállak, hogy mi vezetett oda, hogy az önbizalmam ma már nem attól függ, mit mutat a mérleg, ha ráállok.

Hogy mit is értettem önbizalom alatt?

Számomra az önbizalmam abból épült fel, hogy az emberektől milyen visszajelzéseket kaptam. Ha azt mondták, hogy jól nézek ki, akkor jól éreztem magam a bőrömben. Ilyenkor olyan volt, mintha minden könnyebben menne, mert az volt a fejemben, hogy az emberek szeretnek és elfogadnak. Az önbizalomhiány pedig ennek az ellentéte, amikor nem hittem el, hogy valami sikerülhet, azt gondoltam, hogy az emberek szerint úgyse fog menni és nem szeretnek, és félek, hogy nem lesznek partnerek abban, amit én szeretnék.

Hogyan nem lettem karatés

Teljesen átlagos kinézetű és testfelépítésű gyerek voltam. Édesanyám általános iskolában beíratott karate edzésekre, ahol az edzéstartó nagyon sokszor futtatott minket. Nagyon nem szerettem, mert nem bírtam levegővel (ma már tudom, hogy a keringésem nem bírta, és azt is lehet fejleszteni), ezért mindig nagyon lemaradtam a futásnál. Ezt úgy éltem meg, hogy béna vagyok még a futáshoz is és hát egyszerűen kilógok a többiek közül.

Ezért egy év után mondtam a szüleimnek, hogy én ide nem szeretnék többet járni, mert mindig csak futunk és karate gyakorlatokat meg alig tanulunk. Jól kimagyaráztam, hogy ne kelljen mennem, ők meg jól rám hagyták és így aztán abbamaradt az edzés egy év után. Másba azért nem fogtam bele, mert nem akartam, hogy ez a helyzet újra megismétlődjön – konkréten az hogy kilógok a többiek közül, vagy pedig hogy újra sokat kell futni és szenvedni.

Amikor szóba került otthon a sport/mozgás téma, akkor valamivel mindig eltereltem róla a szót. ez a stratégia egész iskolás korom alatt tökéletesen működött. Nyáron ugyan mentem biciklizni, meg sokat dolgoztam a kertben, de ezekkel le is volt tudva a mozgás. Mindeközben a mérleg egyre többet mutatott – egyre csak híztam és egyre nehezebb volt nadrágot találni rám.

Aztán jött a középiskola

…és akkor szembesültem nagyon keményen azzal, hogy mindenki a párválasztással van már elfoglalva, de nekem semmi nem akar összejönni ezen a téren. Ennek okaként magamban egyértelműen a túlsúlyomat jelöltem meg, hogy amiatt nem vagyok sikeres és amiatt nincsen még barátnőm. Ebből a helyzetből azt láttam az egyetlen menekülő útnak – mivel a mozgást egész életemben kerültem -, hogy ha ezen túl nem eszek.

Így az lett a “megoldás”, hogy elkezdtem kevesebbet enni, sőt a vacsorát teljesen elhagytam az életemből. Fogyni kezdtem és a környezetemben többen visszajelezték, hogy milyen jól nézek ki. Ettől csak még motiváltabbá váltam az önsanyargatásban. Ennek hatására 2 év alatt lefogytam 15 kilót.

Aztán a középiskola végeztével ez az életmód már nem volt tartható az egyetemen, a tanuláshoz koncentrációra volt szükség, de a folyamatos éhségérzet mellett nem tudtam koncentrálni. Így 1 év alatt visszaszedtem 20 kilót és utána az egyetemi évek alatt még 18 kilót.

Bár egyértelműnek tűnik az arányosság a súlyom és az önbizalmam között, én sokáig ezt a két dolgot nem kötöttem össze. Csak annyit érzékeltem, hogy közelebb éreztem az embereket magamhoz, amikor fogytam és távolodtunk, amikor híztam. Egy grafikonon ábrázolva – ha az önbizalom mérhető lenne – így nézne ki időben a testsúly-önbizalom alakulása az életemben.

A pubertáskortól kezdve az önbizalmam aszerint változott, amit a mérleg mutatott. 16 éves koromra már ez a kép is torzulni kezdett és még nagyobb problémának kezdtem megélni, szerintem éppen ezért is kezdtem változtatni. A testsúlyom csökkenése nagy önbizalom-löketet adott, mivel az emberektől folyamatosan pozitív visszajelzéseket kaptam. Majd az egyetemi évek alatt azt éltem meg, hogy az egész kicsúszott az irányításom alól, ezért megint nagyon kívülállónak éreztem magam a körülöttem lévő emberekhez képest.

Aztán találkoztam a Fontanus Akadémia közösségével és minden megváltozott.

(folyt. köv.)