“A  Grincs, a zöld, szőrös lény a Kobak-hegyen lakik egy barlangban, és ki nem állhatja sem a karácsonyt, sem azokat, akik szeretik a karácsonyt. Pedig őt is úgy nevelték, mint a többi gyereket, hogy nagyon szeresse a karácsonyt.
De valami közbejött.
A Grincs nyolcéves korában szerelmes lett Marthába. Készített is neki ajándékként egy angyalfigurát. A tükörbe nézve azonban aggódni kezdett, hogy szőrös arcát Martha csúnyának fogja találni, ezért megborotválkozott. Borotválkozás közben sok helyen megvágta az arcát.
Másnap az iskolában nagyon csúnyán kicsúfolták, a tanítónéni is kinevette. A Grincs ettől kezdve utálta a karácsonyt és elköltözött, távol a csúfolódóktól, a kudarctól és mindentől, ami a rémes élményre emlékeztette.”

Várhelyi Kata írása


December van, ami azt jelenti, hogy közeledik a legnagyobb ünnep az évben: a karácsony. Lassan minden karácsonyi díszbe és fényekbe borul, már érezhető a levegőben az ajándékvásárlási láz.

Idén is izgatottan várom ezt az időszakot: imádom a fényeket, a díszeket, a fahéj- és narancsillatot, a gyertyákat, az agyonhallgatott karácsonyi dalokat és mindent, ami erre az ünnepre emlékeztet. Ahogy ez a hangulat megjelent a hétköznapjaimban, a körülöttem lévőkkel beszélgetve észrevettem, hogy nem sokan osztják a lelkesedésemet. Aztán rájöttem, hogy én sem innen indultam: egészen két-három évvel ezelőttig borsódzott a hátam ettől az időszaktól.

Hogy miért? Az indokot nagyon egyszerűnek találtam. A karácsony, mint tudjuk, a „szeretet ünnepe”, amit a szeretteivel, azaz többnyire a családjával tölt az ember. Az összes szokásunk ebbe az irányba mutat: közösen készülődünk, sütünk-főzünk a nagy karácsonyi étkezésre, az összes rokon összegyűlik, megajándékozzuk egymást, az ünnepeket javarészt otthon töltjük. Ez mind szép és jó, de lássuk be: a legtöbb embernek nem felhőtlen a viszonya a családjával. Ezért sokak számára ez a néhány, családdal töltött nap nem a határtalan örömről és felszabadultságról szól. Így voltam ezzel néhány évvel ezelőttig én is, míg el nem kezdtem vizsgálni a jelenséget. Az okot a családtagjaimhoz fűződő viszonyomban találtam.

A teória című könyv és a Fontanus Akadémia képzéseinek segítségével elkezdtem megérteni, hogy miért rándul görcsbe a gyomrom, ha a családommal elköltött karácsonyi ebédekre gondolok. A teória azzal foglalkozik, hogy mi az ember, milyen dolgok vannak hatással az életére, miért úgy gondolkodik, ahogy, mi az eredője a problémáknak, amiket napi szinten megél, és mi a kapcsolata a valósággal. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy az ember problémái abból fakadnak, hogy eltávolodott a valóságtól: nem úgy látja azt, ahogy van, hanem egy sajátos, csak rá jellemző módon. A könyv ennek az eltávolodásnak az okát vizsgálja és vezeti le.

A leírtak segítségével hamarosan megértettem, hogy azok a dolgok, amiket nap mint nap tapasztalok, összefüggésben állnak a születésemtől fogva engem ért eseményekkel, pontosabban azok hiányos feldolgozásával. Hétköznapi nyelven: az, hogy gyerekkoromban sok velem történt eseményt nem értettem, kihat arra, ahogy ma a hétköznapjaimat megélem, ahogyan most gondolkodom, ahogy a körülöttem lévő dolgokat látom és ahogy a környezetemben élő emberekhez viszonyulok. Ezek a tapasztalások befolyásolják azt is, hogy milyen dolgok tetszenek vagy éppen nem tetszenek.

Ebből a szemszögből kezdtem el vizsgálni a karácsonyhoz való hozzáállásomat is. Ha valami miatt negatívnak (vagy épp pozitívnak) élem meg ezt az ünnepet, a családommal töltött időt vagy bármelyik ünnephez kapcsolódó szokást, annak valószínűleg van valami oka, ami visszavezethető egy korábban engem ért hatásra – pont mint ahogy a fenti történetben Grincs helyzete is a gyerekkori törésének következménye. Ez a szemszög azért hasznos, mert így nem csak elszenvedője leszek az eseményeknek, hanem meg tudom azt érteni, és ha akarom, tudok változtatni is azon, ahogy a dolgokra tekintek. Ez akkor lehetséges, ha látom, hogy jelenleg miért úgy tekintek rájuk, ahogy.

A gyermekkor nagyon fogékony kor – a kis, tapasztalatlan gyermeket sok-sok hatás éri, amik közül sokat nem tud feldolgozni, egyszerűen nem érti, ami vele történik. Ezeket a hatásokat – pontosabban az azokról létrehozott képzeteket – a gyermek elraktározza, kvázi elteszi későbbre, hogy majd megérthesse őket. Ezek a képzetek elraktározódnak az egyén mentális szintjén egy jó adag feszültséggel együtt, ami a nem-értésből fakad (azaz abból, hogy valóság más, mint aminek azt megéli). Tulajdonképpen az történik, hogy folyamatosan tapasztaljuk ezt a feszültséget, mert szeretnénk megérteni ezeket a hatásokat, szeretnénk megérteni saját magunkat és azt, ami körülvesz bennünket.

Ezek a hatások gyermekkorban leggyakrabban a szűk családhoz kapcsolódnak, hiszen velük nőttünk fel, velük voltunk a leginkább kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy sok-sok meg nem értett történés kis képzeteit halmoztuk fel az agyunkban, amik mind-mind feszültséggel járnak és nagy részüket a családunkhoz kötjük. Mivel ezt a folyamatot és a feszültség okát nem látjuk át, azt hihetjük, hogy a körülmények okozzák a problémát: ilyenkor abba a hibába eshetünk, hogy a családunkat vagy esetleg az egész ünnepet hibáztatni kezdjük.

Talán mindannyian ismerjük azt a furcsa jelenséget, hogy épp a karácsonyi vacsora asztalnál bonyolódunk bele a legnagyobb veszekedésekbe és kerülnek elő az évekkel ezelőtti sérelmek. Ilyenkor szimplán az történik, hogy az agyunk – azáltal, hogy hasonló környezetben, ugyanazokkal az emberekkel töltjük az időt – automatikusan elénk vetíti a meg nem értett eseményeket, hogy végre megérthessük őket. Ilyenkor lehet az a benyomásunk, hogy “karácsonykor mindig ugyanaz történik”, pedig csak éppen egy, az agyunk által magunk elé vetített korábbi mozit nézünk.

Az agyunk nem csak az emléket raktározza el, hanem az emlékhez kapcsolódó testi érzetet is. Ha az emléket negatívnak minősítjük, akkor azt nem akarjuk újra átélni, hiszen az ránk nézve “veszélyes”, de legalábbis kellemetlen. Így ezeket a dolgokat, és mindent, ami rájuk emlékeztet, kerülni fogunk, nem szeretnénk őket újra átélni. Ebből fakadóan az is érthető, ha nem várjuk akkora lelkesedéssel a családunkkal töltött időt.

Mi a kiút ebből?

Ha felismertük, hogy a minket a múltban ért meg nem értett hatások kihatással vannak a jelenünkre, akkor nekiállhatunk megvizsgálni ezeket. Megkereshetjük hozzájuk az emlékképeket, megtalálhatjuk a hozzátartozó testi érzeteket, hangulatokat, és kereshetünk az eseményekhez egy másik szemszöget. Az emberi kapcsolatainkban sokszor megfeledkezünk arról, hogy van egy vagy több másik fél is, akik teljesen mást és máshogy éltek meg, az ő tetteiket is mozgatja valami, amit lehet, hogy nem látunk. Így akár megnézhetjük ezeket az eseményeket a másik ember szemszögéből is. Elkezdhetünk kérdéseket feltenni – természetesen magunkkal kezdve –,  és megérthetjük, hogy miért úgy cselekszünk, ahogy, miért úgy éljük meg az eseményeket, ahogy. Megérthetjük a mozit, amit az agyunk elénk vetít, így akár azt is megláthatjuk, hogy sokszor teljesen más történik, mint amit gondolunk.

Hogy mire jó ez?

Az, hogy valamit nem értek: korlátoz. Ha gyerekkoromban történt velem egy eset, amit megéltem valahogy, akkor lesz az adott dologról egy véleményem. Ez a vélemény kiindulópont lesz a számomra csomó további eseményhez, ennek tükrében fogok megélni egy csomó dolgot. Mivel azonban a véleményemet sosem vizsgáltam, sosem kérdőjeleztem meg, ezért az fix marad – így pedig érthető az, ha évről évre ugyanolyannak élem meg például a karácsonyt, vagy a velem történő egyéb eseményeket.

Ezt a korlátot, amit a fix véleményünk által magunknak állítunk fel, kérdésekkel és némi kíváncsisággal le lehet bontani. Ha már értjük, miért az a véleményünk, ami, akkor képesek lehetünk másként megélni ezt az ünnepet – és tulajdonképpen az életünkben bármit.

Így észrevehetjük talán még egymást is, és nem kell Grincs példáját követve elzárkózva töltenünk a karácsonyt. 🙂