Tömegek az utcákon, tömegek a boltokban, tömegek a teljes idegösszeomlás szélén. És akkor két régi ismerős találkozik…

[tsg] karácsonyi novellája

P elég ritkán járt plázákban, bevásárlóközpontokban és efféle helyeken, maximum buszjegyért vagy a könyvesbolt miatt ment be. Meg néha felment a tetőre, a parkolóba, ahonnan széles kilátás nyílt a városra – csak hogy más perspektívából lássa a dolgokat. Meg hogy mert csak úgy. Ahogy közeledett a karácsony, ha lehet, még ritkábban fordult meg bent, legfeljebb ha pont egyszerre volt szüksége buszjegyre és az olvasnivalóból is vészesen kifogyott. Ilyen halmozottan hátrányos helyzetben is meggondolta kétszer, hogy megéri-e átverekedni magát a feszült tömegen. És ezek közül a könyvesbolt volt a kritikus pont, mert buszjegy nélkül még megoldotta volna (hazasétált), de könyvesbolt ekkora kínálattal nemigen akadt a közelben.

Hogy miért kerülte a plázákat, különösen akkor, amikor azt ellepte a tömeg, annak igen egyszerű oka volt: nem érezte magát jól benn. Az ajándékvásárlással önmagában még nem is lett volna baj, de hogy mindenki egyszerre csinálja, tülekedve, egymáson taposva, arra már azt mondta, hogy ez azért mégiscsak túlzás. Az emberek átkapcsoltak bevásárolok karácsonyra üzemmódba, és ez kizárt minden más üzemmód lehetőséget, például a türelmesen kivárom a soromat, a higgadtan viselkedem, meg a szeretem a másik embert üzemmódot, és ennek a szeretetteljes ünnepnek a közeledtével még inkább kimutatom szeretetemet üzemmódot is. Robotpilótára kapcsolt az agy, az érzések elbújtak odabent valami sötét kis hátsó zugban, megvárni, hogy vége legyen az egész őrületnek, az ajándékozás lényegét meg mintha azzal a lendülettel felejtette volna el az emberek többsége a nagy tülekedésben és kavargásban, ahogy összezárult körülöttük az emberáradat. És az összhatást csak még groteszkebbé tette az állandó, csilingelő zenei aláfestés, meg a bensőséges hangulatot utánzó kirakatok a leértékeléseikkel és akcióikkal.

Ahogy P elnézegette a buszmegálló oldalának dőlve, hogyan áramlik a nép ki-be az üvegajtókon, úgy saccolta, hogy legfeljebb úgy egy-két százalékuk lehet az, aki örömből van itt, aki szeretetből szándékozik ajándékozni. És ebbe már beleszámolta azt a nénit is, aki kifele jövet adott egy kevés aprót a tömegben unottan halászgató csövesnek, hogy jön a karácsony, kedveském, vegyen rajta valami finomat, azégmegáldja. Aztán észrevette, hogy rá is kezd hatni a tömeg feszültsége, és úgy döntött, hogy optimista marad, ha törik, ha szakad, és ahogy nézte az embereket, magában egyre magasabbra tornázta a statisztikát. Az a nő a frissen fodrászolt hajával és elsötétült tekintetével tuti, hogy szereti a gyerekeit, ha kockára teszi a frizuráját is, csak hogy ajándékot vegyen nekik vagy hozzávalókat az ünnepi ebédhez. Az a bácsi ott biztosan szereti a feleségét, ha képes rá, hogy nagy sóhajjal beveti magát utána a tömeg-óceánba. A felesége is szereti a bácsit, hisz biztos azért siet, mert látja, hogy a bácsi nem élvezi ezt az egészet, és csak azért tart vele, mert szereti a nénit. És így tovább.

Szóval az ünnepek előtt úgy egy héttel, amikor a tömeg a leginkább kezdett összefüggő masszához hasonlítani és elveszni benne az emberek külön-külön, amikor volt egy kis ideje, P azzal szórakoztatta magát a pláza előtt, hogy megpróbált meglátni a sokaságban egy-egy arcot, és megpróbált ráérezni, hogy vajon a kiszemelt ember mennyire önmaga még, és hogy milyen ember lehetett eredetileg, mielőtt beolvadt az áradatba. Megpróbálta elképzelni, hogy mi hajthatja és megpróbálta belelátni azt a fényt az elkomorult arcok mögé, amiről tudta, hogy ott kell legyen, mindegy, hogy mit mutat a felszín.

És akkor észrevett az ajtó előtt egy ismerős fejet. Kellett pár pillanat, hogy beazonosítsa, mert vagy tizenöt éve nem látta már, jó mélyre kellett kotornia az emlékei közé, de aztán valahonnan beugrott neki néhány emlékfoszlány. Egy összetéveszthetetlen hang (ahogy a vékony műanyag pattan a betonon), egy becenév (Öcsi), egy hangulat. És megvolt.

Annak idején, jó régen, együtt lógtak nyaranta, nyolcan-tízen kölykök, a betonházak közti betonjátszótéren. Hatalmas, világra szóló pingpongbajnokságokat rendeztek a betonházak közti betonjátszótér beton-pingpongasztalán (de rég volt!) Ez a srác, Öcsi, bár fiatalabb volt a legtöbbjüknél 2-3 évvel, és ebben a korban ez sokat számít, innen az Öcsizés. Mégis ő volt ott a mindenkori bajnok. (P-nek olyan szavak pörögtek végig az agyán, amiket már évek óta nem hallott, és hirtelen elmosolyodott tőle. Mint például az, hogy „csusza”.) Öcsit a helyi legendák szerint sose tudta senki megverni, a szerváitól rettegtek a nagyobbak. Okosabb meg erősebb meg nagyobb akadt nála, de pingpongozni jobban egyikük se tudott. (A „necces” szó is egészen mást jelentett akkoriban még mint mostanában.) Állítólag néhány utcával arrébb lett volna kihívója, lakott ott egy fiú, aki versenyszerűen nyomta a témát, de P nem emlékezett rá, hogy valaha is sor került volna a rangadóra. (Vagy az, hogy „töccs„! Mennyire hülye szó már!)

Szóval P megörült a véletlennek, és rá is köszönt, széles mosollyal az arcán. Arra gondolt, hogy ja, hát valami ilyesmi passzol inkább a karácsonyhoz, hogy találkozol emberekkel, és jó kedved lesz tőle. Némi óvatoskodás után Öcsi is megfejtette, hogy P kicsoda, és ettől majdnem egészen feloldódott. Jöttek a bemelegítő kérdések, hogy „na és te micsinálsz”, és hogy „megy még a fonák úgy, mint régen?”, meg a válaszok, hogy „hát én épp csak erre…”, meg hogy „rám férne azér’ némi gyakorlás”, és így tovább. Mindketten tudták, hogy azok az idők, azok jó messze vannak már, és hogy azóta egészen más ember lett belőlük, meg azt is tudták, hogy ennek ez a rendje, ez így teljesen oké, de azért, mi tagadás, jó volt visszaidézni azokat az időket egy kicsikét.

Aztán P viszonylag hamar kiszúrta, hogy a srác feszeng. Nem volt annyira nehéz: idegesen járt a lába, valami elég feszes ütemet taposott, látszólag önkéntelenül, merthogy sehol nem szólt ilyen ritmusú zene (és valószínűleg nem is létezik ilyen ritmusú zene), meg babrált a kezével. De főleg a szemén látszott a zavartság. Az egyik pillanatban még vidámságot tükrözött, aztán hirtelen, mintha eszébe jutna, hogy neki most feszültnek kell lenni, elkomorodott, szemét lesütötte és a lábát nézte, ahogy ütemre jár. Majd megint elfeledkezett róla, néhány másodpercre belazult egy emléken vagy poénon, de aztán valami újra visszarántotta a nyugtalanságba, mint valami jojót.

P úgy döntött, lesz ami lesz, rákérdez. Várt egy pár másodpercet, amíg újra kezdett beütni a para, majd azt mondta, hogy:
– Na, mi van?
– Mi? Minden frankó.
– Valami azért csak zavar.
– Nem, semmi, nem. Csak… hát.
– Na.
Öcsi a lábát nézte kitartóan egy darabig, ahogy mozog. Aztán kifújta a levegőt, és felnézett P-re, és odabent, legbelül újra gyerek volt. Na nem az, aki lealázta a többieket a szerváival, hanem az, aki a fennmaradó időben volt. Egy gyerek, aki megpróbál idősebbnek látszani a koránál, hogy elfogadják a nálánál valamivel idősebbek – de azért csak gyerek.
– Be kellene oda mennem – intett a szemével a hömpölygő embertömegre a pláza bejáratánál.
– Igen?
– Ja. Utálom.
– A tömeget?
– Azt.
– Hm.
– Egen.
– Értem.
– Így.
– Hm.
– Hm.
P arra gondolt, simán lehet, hogy a srácot nem csak annyira zavarja a tömeg, mint őt, hanem sokkal jobban. Gondolkodott egy sort.
– Te, figyelj! – szólt aztán, mert eszébe jutott valami.
– Na?
– Neked elég jók voltak a reflexeid régen, ugye.
– Ja, hát, mondhatjuk.
– Mennyire koptak meg?
– Semennyire.
– Sportolsz még?
– Á. Ikreim vannak, két fiú. Három évesek lesznek januárban…
– Mindketten?
– Ja, mindketten – Öcsi majdnem elmosolyodott egy pillanatra. – Nem tudom, van-e gyereked, de… szóval hidd el, ha ikreid vannak, a reflexeknek nincs ideje elkopni…
– Ja, értem. Akkor versenyezzünk!
– Mi?
– Mondom.
– Hogy?
– Mondom.

A játék tulajdonképpen nagyon egyszerű volt. A lényege, hogy a lehető leggyorsabban át kell érni a bevásárlóközpont túloldali bejáratáig. A futás kizárva, a lehetőségekhez mérten sietős léptek megengedettek. És nincs megállás.

Ez persze, ahogy P rámutatott, nem is lesz olyan egyszerű feladat, hiszen ha betömörül a lakosság, megmoccanni sem tudsz, nem hogy folyamatos mozgással haladni előrefelé. Ráadásul a boltok közti, egyebekkor szép tágas folyosók közepére az ünnepek idejére betelepültek mindenféle árusok, kézműves csokoládéval meg kristályüveggömb fenyőfadíszekkel meg hasonlókkal, a folyosónak legalább a felét elfoglalva, de ha netán érdeklődő nézelődők is körülállják a standot, amire azért van esély, az átjárhatóság még tovább szűkül. És hát ezen kívül is a legváltozatosabb, hirtelen felbukkanó akadályok nehezítik az átjutást. A vécé előtt kígyózó sor, a játékboltból hirtelen eléd vágó, legódobozos apuka, aki túl van a nehezén, és menekülne, nem nézve, kin vagy min kell keresztülvágnia az autójáig, a bevásárlókocsikkal randalírozók, a kirakatra tapadt lánycsapatok, a semmiből bokamagasságban előbukkanó babakocsik és gurulós táskák, az árral szemben rezzenéstelen arccal baktató biztonsági erők, ahogy az adóvevőikkel tárgyalnak, az árukóstolásra felszólító, fáradt mosolyt viselő lányok, a hisztérikusan nyomuló, ünnepi ebédet csinálok akkor is kerül amibe kerül anyukák, a bandákban lézengő kamaszgyerekek, akik kizárólag okostelefonnal tartják egymással is a kapcsolatot, és így tovább, és így tovább.

A kereszteződéseknél gyors helyzetfelismerés szükséges, hogy melyik irány tűnik könnyebben járhatónak. A mozgólépcső lutri – mert ha kifogsz egy nagyobb, folyamatosan változó családot vagy egy vastagabb párt, kizárt, hogy elhúzz mellettük. Meg egyébként is, minden pillanatban döntést kell hoznod, folyamatosan pásztázni a tömeget előtted, hogy jobbra érdemes-e kerülni a fura sapkás csávót, mert balról, a cipőüzletből látod a kirakaton át, hogy egy elégedett középiskolás lány fog pillanatokon belül becsapódni csizmás szatyrostul és csüggedt anyukástul, vagy hogy vajon mikor unja meg a bácsika mögötti totyorgást az a bőrkabátos, kopasz úriember, karján párjával, és vajon merről vág elé, vagy inkább átlép rajta (ilyenkor bármi megtörténhet), satöbbi. P azt mondta, szerinte érdemes a szembejövők tekintetét is figyelni, mert ha gyakorolsz kicsit, előbb-utóbb ráérzel, hogy ha odaértek egymáshoz, ki merre fog mozdulni.
– Kicsit olyan ez, mint a Frogger – mondta Öcsi, vigyorogva.
– Az mi?
– Commodore-on volt egy játék, békával kellett átugrálni az úton a kocsik között.
– Ja, emlékszem! Annak ez volt a neve?
– Frogger, asszem.
– Vagy, tudod mit? – mondta P -, kicsit olyan Yamakasi-s.
– Parkour.
– Azazaz. Extrém karácsonyi parkour. Na, csináljuk?

A srác jól szórakozott az ötleten, egészen belelkesült, teljesen visszacsúszott kisfiúba. Tudta, hogy a reflexei prímák, a gyors döntésekben jó, szóval simán nyerné ezt a menetet is. De azért egy pillanatra megállt, amikor belegondolt, hogy ezt most akár tényleg játszhatnák is. Itt és most. Felnőtt fejjel. Kétgyerekes apukaként.

A lába önkéntelenül elkezdte taposni a ritmust.
– Ááá… haver… én nem is tudom…
– Amúgy is be kéne menned, nem?
– De. De…
– Akkor?
P kezet nyújtott. A srác önkéntelenül is megragadta, bár csak akkor gondolkodott el rajta, hogy vajon hogy is érti ezt most P, hogy elköszönni akar-e, vagy lekezelnek a verseny előtt. Kissé zavartan nézett fel P mosolygó arcába – aki pedig nem segített neki a döntésben, még véletlenül se. Csak mosolygott még egy hosszú lélegzetvételnyi ideig…

…majd fogta magát, és nagyon szépen koreografált mozdulattal beslisszolt két piros arcú kislány és nagydarab apukájuk mögött a bejárati ajtón, mielőtt elzárta volna a rést egy csapat veszekedő kisiskolás, és egy pillanat múlva el is tűnt odabent, az akadálypályán.

A srác pislogott kettőt-hármat, nagy levegőt vett, majd a lábára nézett. Ami valamikor menet közben meglepő módon abbahagyta a taposást.

Szélesen elmosolyodott, ránézett az órájára, majd fogta magát, és utánairamodott.

P még így is könnyűszerrel megszerezte a dobogó második helyét.