Vajon mindenki fóbiás? Megszabadulhatunk a félelmeinktől? Egyáltalán, miért alakulnak ki? És mit kezdhetünk velük?

Zakariás László írása


A pszichológia így határozza meg a fóbiát: irracionális viszolygás vagy félelem valamitől. Jellemzője, hogy az érintett személy is tudja, hogy nem valós a veszély, de attól még fél, kerüli a dolgot és úgy éli meg, hogy ettől a félelemtől nem tud szabadulni.

Irracionális, vagyis logikátlan, értelmetlen, nincsen ésszerű oka.
Félelem, vagyis… nos ezt egy kicsit nehezebb definiálni. A pszichológia egy alapvető működési mechanizmust ért alatta, egy válaszreakciót, amely veszély vagy fájdalom esetén kapcsol be és a veszélyt vagy fájdalmat okozó helyzet elkerülésére irányul. (Van egy másik megközelítése is, erről kicsit később.)

Az alapján, hogy mi az indokolatlan félelem tárgya, több száz fóbiát tartanak számon. Vannak köztük gyakoribbak és ritkábbak, ismertebbek és egészen furcsák is.

Néhány példa

A tűtől sokan félnek. Ennek a félelemnek aichmofóbia a neve. A fogorvostól való rettegés a dentofóbia. A vér látványától iszonyodók a hemofóbiások. Az iskolától való félelemnek is van neve: szkolinofóbia – talán találkoztunk is vele, csak nem tudtuk, hogy így hívják. Sokan félnek a sötéttől, az a ligofóbia. És persze ott a klausztro-, a xeno- vagy a zoofóbia, amikről valószínűleg ugyancsak hallottunk már.

Ezek mellett van egy csomó, a többségünk számára egészen meglepőnek tűnő félelem és viszolygás. Pogonofóbia a szakálltól való iszony. Omfalofóbia a köldöktől való rettegés. Aritmofóbia a félelem a számoktól, meg úgy általában az aritmetikától.
Mindentől lehet félni. A könyvektől (bibliofóbia), a csóktól (filemafóbia), a gondolkodástól (fronemofóbia), a vidráktól (lutrafóbia), a boszorkányoktól (viccafóbia), a nyolcas számtól (oktofóbia), vagy a tőled jobbra lévő tárgyaktól (dextrofóbia).


Lehet félni attól is, hogy valami fóbiád van (ez a fobofóbia).
És lehet rettegni mindentől is (az a panofóbia).

A fóbiák egy része egészen újkeletű. Például a kiberofóbia, ami a számítógépektől való félelem, vagy az attól való rettegés, hogy nem érnek el mobilon (nomofóbia).

Vannak vicces példák is persze, amiknek (remélhetőleg) nincs valóságalapja. Ott van az anatidaefóbia, ami attól való félelemre utal, hogy egy kacsa figyel téged. Ez egy Gary Larson karikatúrából származik és számos mém épül rá.

 

Aztán van még araknofóbiafóbia, amikor azoktól félsz, akik félnek a pókoktól. Ez a Szívek szállodájából való.

Vagy ott az aibofóbia, ami a palindromoktól való félelem. Ami amúgy maga is egy palindrom, vagyis visszafelé olvasva is ugyanaz.

Tényleg ennyi fóbia fenyeget?

Igen, sőt, ennél valószínűleg sokkal több!

A “hivatalos” fóbiák között csak olyanok szerepelnek, amiket több embernél is megfigyeltek. Ahhoz, hogy nevet kapjon, több tényező együttállása kell. Kell több ember, hasonló félelmekkel. Szükség van arra, hogy elmenjenek pszichológushoz és beszéljenek a problémájukról. Kell, hogy a pszichológusok feljegyezzék, összevessék mások tapasztalataival, rájöjjenek hogy több példa is van rá. Valamint hogy nevet adjanak neki és publikálják a felfedezést.

A definíció szerint azonban minden olyan dolog fóbia, amikor félünk valamitől, pedig az a valami nem akar nekünk ártani. Attól függetlenül, hogy szakemberhez fordulunk-e a problémánkkal vagy sem. És attól függetlenül, hogy egyedül vagyunk-e a problémánkkal vagy sem. Így például ha félek az általános iskolai matektanárnőmtől, a leégéstől, a zseblámpától, a hosszú megbeszélésektől, anélkül, hogy azok bántani akarnának, akkor fóbiás vagyok. Zseblámpafóbiás, napégésfóbiás, gizinénifóbiás, meetingfóbiás.


Ezek pont ugyanannyira fóbiák, mint a számon tartott madzagiszony (linonofóbia), a korhadó dolgoktól való félelem (szeplofóbia) vagy a tesztektől való rettegés (tesztofóbia). Csak legfeljebb speciálisabb.

Fóbiája alighanem mindenkinek van, és – akár népszerű, akár ritka, akár van neve, akár nincs -, amikor találkozik vele az ember, igyekszik jó messzire elkerülni annak tárgyát.

Ezzel pedig bizonyos értelemben beszűkíti a világot a maga számára. Hiszen amerre a fóbia bejelez, arra nem szívesen megyünk.

Kezelhető?

Igen, többféle módon.

1. Fokozatos szoktatás
A pszichológia módszerei közül az egyiket szisztematikus deszenzitizációnak hívják, ami az érzékenység módszeres megszüntetése.
“Azon alapul, hogy a félelemkeltő ingerek bemutatását (pl. kígyófóbiás betegnél a kígyó képét) relaxáció követi. A félelem és a nyugodtság idegélettanilag ellentétes folyamatok, ezért ha a terapeuta rendszeresen alkalmazza a relaxációt, az ki fogja oltani a félelemkeltő inger nyomán jelentkező szorongást.”Mindennapi Pszichológia

2. Nagy dózisban
Az ingerelárasztás az, amikor hosszabb időn keresztül tesznek ki a fóbiát kiváltó hatásnak, kontrollált körülmények között. Ez persze nem minden fóbia esetén működik. Az ötlet az, hogy ha a szorongás már magában a helyzetben lecseng, amitől menekülnénk, akkor később jóval kisebb mértékben jelenik meg. (Dr. Dinya Zoltán pszichiáter írása alapján)

3. Pszichodinamikus pszichoterápia
Ez egy kissé hosszabb és összetettebb dolog annál, mint hogy röviden, néhány mondatban leírható lenne. A lényege valahol annak megértése, hogyan befolyásolja egy ember múltja a jelenbeli viselkedését. Önmagában ezt a módszert kevesen alkalmazzák, az elmélet egyes elemeit szokták használni másfajta technikák esetén.

4. “Hagyd abba!”
Bob Newhart amerikai színész és stand up komikus jelenetében egy egyszerű felszólítással igyekszik páciensének klausztrofóbiáját megszüntetni – ez a módszer, bár vicces, nem tekinthető szakszerűnek.

A kezelés segíthet elmúlasztani a tüneteket, némelyik módszer talán még a probléma gyökeréig is segít leásni.

De vajon mi értelme van a félelmeinknek, miért és hogyan alakulnak ki?

Tudatos terápia

A tudatos terápia filozófiai módszer (vagyis nem keverendő össze a pszichoterápiával). Ez azt jelenti, hogy nem gyógyítási célt szolgál, hanem a filozófia területére tartozik és a megértést segíti. Török-Szabó Balázs: A teória c. könyvében ír erről. Abból indul ki, hogy minden ember múltjában vannak olyan események, amelyeket nem értett meg akkor, amikor történtek. Mivel nem értette azokat, a jelenben is befolyásolják a viselkedését, a dolgokhoz való hozzáállását, a reakcióit.

(Az alábbi videó, a “Tegyük fel, hogy…” sorozat ötödik epizódja röviden és érthetően elmagyarázza ezt a folyamatot.)

Például ha gyerekkoromban kaptam egy egyest matekból, és nem értettem, hogy miért, ráadásul otthon le is szidtak érte, amit ugyancsak nem tudtam hová tenni, akkor ezt az emlékképet elraktároztam magamban, egy jó adag negatív minősítéssel együtt. Ezeket a minősítéssel együtt eltárolt, meg nem értett emlékeket nevezzük törésnek. Onnantól kezdve, hogy megtörtént, nem fogom piszkálni ezt az emlékképet, hiszen “rossz” volt, úgyhogy inkább kerülök mindent, ami arra a dologra emlékeztet. Első lépésben például megutálom a matekot. A továbbiakban egészen nagyra tudom bővíteni azon dolgok listáját, amiket kerülni fogok. Például az összes reáltárgyat utálni kezdem, sőt, az iskolát, a számokat is, és erős félelmet tapasztalok mindenkivel kapcsolatban, akit Gizi néninek hívnak.

A félelem ebben az értelemben a pszichológiai jelentéséhez hasonlít valamennyire, de el is tér tőle. Nem a reakciót magát értjük alatta, hanem egy határunknak a tapasztalását. A határ a képzeletem és a valóság közt húzódik. A fenti példában a képzeletemben van egy elraktározott, minősített kép a matekról, amihez képest a valóságban teljesen más dolgok vannak – de nem megyek ki odáig, hogy megnézzem, mert megállok a határnál. A határ tapasztalása önmagában nem rossz, nem is jó, csak ha minősítjük azt.

Törésből persze nem csak egy van, elég csak a pubertás korra gondolni, ott akár naponta többet is begyűjtünk. Így egy idő után erősen megnő azon dolgok halmaza, amiket nem szívesen csinálunk, bár az okát nem pontosan értjük, és el sem gondolkozunk rajta.

Ha ezeket a dolgokat olyan nagy ívben kerüljük, hogy akadályoznak hétköznapi cselekedetekben, miközben tudjuk, hogy valójában nem veszélyesek, akkor az – a definíció alapján – fóbiának számít.

De ez mind nem baj, mert lesznek dolgok, amiket viszont szívesen csinálok! Bár ugyancsak nem tudom, miért. Ha ezeknek sem tudom a miértjét, akkor azok jó eséllyel ugyanolyan törések következményei, mint az előbbi kategória, annyi különbséggel, hogy nem negatívnak, hanem pozitívnak minősítve mentettem el őket az agyamban. Például megdicsérték egy rajzomat a suliban, de nem értettem, hogy miért. Mindenesetre elhatároztam, hogy a rajzolás jó – aztán eltelt húsz év, és véletlenül éppen a grafikusi pályán kötöttem ki. (Távol a matektól.)

A tudatos terápia alapján mindez nem baj vagy probléma, mindössze lehetőség. A törések rengeteg információt tartalmaznak azzal kapcsolatban, aki vagyok, hiszen nem véletlen, hogy pont azokat a dolgokat emeltem ki – így vagy úgy – az életem során, amiket. Mások ugyanabban a helyzetben, amiben én a törést begyűjtöttem, lehet, hogy gond nélkül továbbléptek, és teljesen más dolgokon akadtak fönn. Ami miatt én pont azokon a dolgokon akadtam fönn, az rólam, a működésemről árul el információt, szóval lehet, hogy érdemes dolgozni a megértésükért.

A tudatos terápia lényege abban áll, hogy figyelem legyen önmagamon, vizsgáljam meg a tetteimet, viselkedésemet, reakcióimat. Ha megfigyelem, tisztába kerülhetek vele, hogyan működöm, és következtethetek rá, hogy milyen dolgokat kerülök, miket csinálok szívesen, milyen viselkedési mintákat alakítottam ki az életem során. Ha ezek megvannak, megkereshetem, hogy milyen törésnek, mely dolgok nem-értésének a következménye az adott reakció, minta, viselkedésforma. Ha megtalálom a törést, megvizsgálhatom, hogy mit nem értettem akkor, amikor történt.

A tudatos terápia gyakorlásához nincs szükség kitüntetett alkalmakra, amikor kifejezetten ezzel foglalkozok, mert figyelni mindig tudok, folyamatosan, amikor azt teszem, amit tenni szoktam. Elvégre akkor jönnek ki a felvett minták, amikor működök, amikor élem a életem. És nem feltétlenül igényel külső figyelmet sem – habár a külső szemszög gyakran olyasmit is meglát a működésünkből, amit belülről nehéz meglátni. És az is igaz, hogy ha kommunikálunk arról, ami bennünk zajlik, az rengeteget segíthet a megértésben.

A gyerekkori törések jellemzően azért alakulnak ki, mert még nem rendelkeztünk a megfelelő készlettel, nem volt elég tapasztalásunk ahhoz, hogy megértsük azokat. Például ha a szüleinket vitázni látjuk, de nincs még tapasztalatunk arról, hogy működik egy párkapcsolat vagy házasság, nehezen is érthetnénk meg azt, ami közöttük zajlik. Felnőtt fejjel azonban, visszafejtve a törést, lehet, hogy vannak már hasonló témában szerzett tapasztalataink, és meg tudjuk érteni azt a gyerekkori szituációt.

A kulcs ebben van: ha utólag megértjük a törést, helyére kattan az, ami hiányzott a korábbi tapasztalásból. Ezzel az összes dolog, amit arra a törésre építettünk, felszabadulhat – persze némi munka árán. Ha megértem, hogy miért kaptam egyest matekból (mert mondjuk ezzel jelezte a tanárnéni, hogy valamit nem tudok, mégpedig azért, hogy megtanuljam, nem azért, mert utál), és azt is, hogy ez nem rossz dolog (hanem mindössze egy jelzés), onnantól kezdve nem kell reakcióból utálnom a matekot, a számokat, a reál tárgyakat, mindenkit, aki reál tárgyakkal foglalkozik és nem kell kerülnöm a Gizi néni nevű embereket.

Természetesen sok évnyi, számtalanszor újra és újra megerősített megszokásról van szó addigra, egy csomó lerakódással, úgyhogy munkába kerül felderíteni a törést és mindent, ami ráépült. Ám megéri ezt a munkát belefektetni, hiszen legalább két előnnyel jár. De inkább három.

Egyrészt a világnak egy nagyobb szeletére fogok rálátni ezáltal. Hiszen a világ egy részét, amit addig kerültem (pl. magas helyek, tőlem jobbra lévő tárgyak vagy matekórák és számok), most már nem fogom automatikusan, reakcióból elkerülni. Másrészt ki fogok tudni látni abból a dologból, amire eddig rászűkültem (pl. rajzolás) és még az is kiderülhet, hogy valójában más dolgok is érdekelnek, nem csak az az egy.

Harmadrészt pedig feltehetem a kérdést, hogy vajon miért pont abból az eseményből csináltam törést, amiből, nem pedig valami másból. Ez a kérdés pedig közelebb vihet ahhoz, hogy valójában ki vagyok a mintákon és reakciókon túl.


Felhasznált irodalom:

Török-Szabó Balázs: A teória
Török-Szabó Balázs: A teoretika
Healthline: Common and Unique Fears Explained
Mindennapi Pszichológia: Deszenzitizáció
Webbeteg: Fóbiák – A félelem kezelhető!
Yes, Therapy Helps: Qu’est-ce que la désensibilisation systématique et comment fonctionne-t-elle?