Megférhet-e egyszerre két, egymásnak ellentmondó gondolat a fejünkben? És mi köze mindennek a valósághoz?
A kognitív disszonanciának nevezett jelenség, és ami mögötte van

Kovács Zsombor írása

Benjamin Franklinről mesélik, hogy amint politizálni kezdett, sok ellenlábast szerzett magának és ezek az úriemberek rendre gáncsolni igyekeztek az erőfeszítéseit.
Franklinnek és egyik fő ellenfelének volt azonban egy közös szenvedélye: mindketten megszállottan rajongtak a régi könyvekért és tekintélyes gyűjteményt halmoztak fel az évek során. Így aztán amikor Franklin írt neki egy udvarias levelet, mint egyik könyvgyűjtő a másiknak, hogy a gyűjteményének egyik különösen értékes darabját kölcsön szeretné kérni, postafordultával meg is kapta a könyvet, néhány hét múlva pedig egy hálálkodó levél kíséretében visszaküldte azt. És láss csodát: az illető úriember a következő találkozásnál udvariasan érdeklődött Franklinnél, hogy hogy tetszett a kölcsönkapott könyv és kedélyesen elbeszélgettek a témáról. Végül pedig életre szóló barátok lettek.

Forrás: flickr

Franklin történetét a pszichológia a kognitív disszonancia egyik iskolapéldájának tekinti. A jelenséget először az ismert szociálpszichológus, Leon Festinger írta le. Az eredeti leírása szerint akkor lép fel, amikor két ellentmondó gondolat, hiedelem vagy vélekedés egyidejűleg van jelen, illetve amikor az illető hisz valamit és a cselekedetei ezzel ellentétesek. Festinger saját megfigyelései alapján

  • a cselekvés és az ennek ellentmondó hiedelem egyidejűleg feszültséget hoz létre
  • ez a feszültség mérhető
  • és az egyén mérsékelni igyekszik a feszültséget.

Tehát Franklin példájában az a vélekedés az ellenfél fejében, hogy “Franklin egy jöttment csirkefogó” ellentétben áll azzal, hogy végül elküldte Franklinnek a könyvet kölcsönbe, hiszen “ritka és értékes könyveket nem adunk csak úgy kölcsön mindenféle jöttment csirkefogóknak”. Éppen ezért a könyv kölcsönadása elindította az ellenlábas fejében azt a folyamatot, ami feloldotta ezt a nyilvánvaló képtelenséget úgy, hogy végül arra a vélekedésre jutott, hogy Franklin egy tisztességes úriember.

A pszichológiában számtalan kísérlet és publikáció nőtt ki ebből a megfigyelésből és Festinger eredeti írásából, azonban ezek rendszerint saját értelmezésekkel dolgoznak, ezért az összevetésük igencsak nehézkes. Éppen ezért ebben az írásban Festinger eredeti leírása alapján igyekszünk szemügyre venni a kognitív disszonancia jelenségét és megkísérlünk utánamenni annak, hogy vajon miért is jelentkezik. Festinger könyvében a jelenség kimerítő leírását adja, viszont hogy pontosan miért is jelenik meg a feszültség, illetve miért úgy éljük meg a mindennapi életben ezt a feszültséget, ahogy, arra annyi választ ad, hogy “ösztönösen így működünk”.

A vélekedések ereje

Török-Szabó Balázs: A teoretika című könyvének fogalomrendszere jól használható alapot ad arra, hogy megérthessük a kognitív disszonancia mögött húzódó mechanizmusokat. A könyv leírja a profilt mint szemléleti módot – a szemléleti mód pedig a végletekig leegyszerűsítve úgy érzékeltethető, hogy “a világhoz való általános hozzáállás”. Ez az a hozzáállás, ami most, 2019-ben a Föld nevű bolygót taposó majdnem nyolcmilliárd ember nagy részére általában jellemző. Központi része az énkép, ami kinek-kinek a saját magáról kialakított elképzelése és rendszerint mindenki megtesz mindent azért, hogy ez az elképzelés a többi ember és a világ által visszaigazolást nyerjen. Azokat a dolgokat, amik visszaigazolják az énképet, rendszerint közelítjük és azt mondjuk rá, hogy “ez tetszik”, ami pedig szembemegy vele, távolítjuk azzal, hogy “áh nem kell ez nekem, nem tetszik” – kerül, amibe kerül, mindegy mi történik ennek következtében valójában velünk, a többi emberrel vagy épp a környezettel.

Forrás: pixabay

A legtöbb ember furcsa viszonyt tart fenn az énképével: amikor valami olyasmi történik, ami veszélyezteti az énképet, ugyanazokat a biokémiai reakciókat produkálja a teste, mintha tényleges életveszélyben lenne, azaz a test DNS-ben kódolt védekezési reakciói indulnak el olyankor is, amikor nincs valódi életveszély, nem támad oroszlán, csak annyi történik, hogy a főnök írt egy üzenetet, hogy “beszélnünk kell holnap reggel”. A kialakuló “érzelmi háttér” a valóságban pusztán egy adott, jellemző hormonokból álló elegy feldúsulása a vérben, és hozzá néhány gondolat a fejben. A fenti üzenet után ennek a következménye a nyugtalan éjszaka és az álmatlan forgolódás hajnalig. Innen nézve érthető, ugyanis az “én márpedig jó munkaerő vagyok” elképzelés veszélybe került – hiszen ki tudja, mi lesz azon a megbeszélésen.

Honnét jön a feszültség?

A klasszikus fizikában a feszültség két különböző potenciálon lévő dolog összekötésekor jelentkező jelenség. Jellemző tehát rá, hogy két dolog szükséges hozzá, egyvalami nem tud feszültséget produkálni (a madarak is ezért tudnak a távvezetékeken vidáman pihenni, ugyanis a vezetékpár más potenciálon lévő másik fele kellően távol van tőlük). Az elképzelések tekintetében is két, eltérő potenciálon lévő dolog kell, hogy megjelenjen: az egyik a valóság, a másik pedig a fejben lévő elképzelés. Ha tehát van a fejben egy elképzelés arról, hogy “jó munkaerő vagyok” és a főnök behív, akkor fennáll a lehetősége annak, hogy a valóság rácáfol az elképzelésemre és ez az elképzelés feszültséget kelt. A kialakuló feszültségről pedig már Feistinger is leírja, hogy mérőeszközökkel detektálni és számszerűsíteni lehet.

A feszültség érzékelése és megélése érdekes dolog, ugyanis többnyire nem közvetlenül magát a fizikailag mérhető feszültséget tapasztaljuk, hanem a nyomában termelődő hormonok (feszültséges helyzetben tipikusan kortizol, adrenalin és társaik) által keltett testérzeteket. Ezek a hormonok rendszerint gyorsan bekerülnek a véráramba és energizálják a testet, beindítva az “üss vagy fuss” ösztönös reakciót, viszont a lebomlásukhoz sokkal több idő szükséges, akár több óra is. Ezalatt az idő alatt viszont mindvégig ott lesznek a hormonok a vérben, és minden ingert ezen az “ez is támadni akar!” szemüvegen keresztül nézünk.

Feszültség és a megszüntetése

Feistinger megfogalmazza azt a megfigyelését is, hogy az emberi lények valamiért iszonyodnak a következetlenségtől és mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék. Klasszikus és sokat idézett példát véve a legtöbb dohányos tisztában van vele, hogy a dohányfüst súlyosan roncsolja a testet, azonban a világon eladott dohánytermékek mennyisége arra enged következtetni, hogy nem mindenki hagyta abba a dohányzást a hír hallatán. Ez azt jelenti, hogy minden alkalommal, amikor rágyújt valaki, aki tud róla, hogy a dohányzás káros, olyasmit tesz, ami feszültséget kelt benne – és ezt a keletkező feszültséget a tapasztalatok alapján mérsékelni igyekszik. Több lehetőség is kínálkozik erre, néhányat alább olvashatunk.

  • megváltoztatni a cselekvést (abbahagyom a dohányzást)
  • megváltoztatni a zavaró gondolatot (“butaság az egész, nem is káros a dohányzás, Rudi nagybátyám is elszívott napi egy dobozzal százkét évesen és még akkor is másodosztályú súlyemelőként versenyzett”)
  • megváltoztatni a kettő közötti kapcsolatot (“oké, dohányzom, de gyalogolok a buszig meg odafigyelek, hogy sok zöldséget egyek”)

A lista végtelen, de érzékelhető, hogy valamilyen módon mindegyik belső magyarázat igyekszik csökkenteni a feszültséget.

Kognitív disszonancia a gyakorlatban

A fenti fejtegetést olvasva teljesen érthető, ha valaki azt gondolja, hogy ez valami hajánál fogva előrángatott pszichológiai dolog, ami jó ha havonta egyszer felbukkan az emberek életében (akik nem dohányoznak és jóban vannak a főnökükkel is, fellélegezhettek, hogy nekik csak félévente egy ilyenjük van). Kicsit jobban mögé nézve azonban elég hamar eljuthatunk oda, hogy a kognitív disszonancia és a magunkkal kapcsolatos vélekedések a nap huszonnégy órájában meghatározzák a cselekvéseinket, gondolatainkat (még az álmainkat is), lényegében folyamatosan benne pörgünk.

A világban igen sok dologban építenek a vizsgált jelenségre. Eleinte jellemzően fogyasztást élénkítő értékesítési módszereket építettek rá. Ide kapcsolódik általánosságban véve minden olyan kampány, ami kialakít egy szimpatikus képet (ami tetszeni fog a fogyasztónak) és különféle termékeket tesz meg az adott képhez tartozó, szükséges hozzávalóként: amint valakinek megtetszik és behúzza az énképébe az adott képet, sokkal valószínűbb, hogy megvásárolja a vonatkozó termékeket is. Erre a logikára működnek sok más mellett a motoros ruházati kellékeket áruló szaküzletek zoknit/aláöltözőt áruló részlegei: ezekben jellemzően nagyon hasonló termékeket lehet megvásárolni, mint bárhol másutt, csak épp a termék megnevezésében megbúvó “motoros” jelző indokolja a háromszoros kiskereskedelmi árat.

A 21. századra a technológia lehetővé teszi azt, hogy mindenki békésen eléldegéljen egymás mellett úgy, hogy csak korlátozottan sérül az énképe: a keresők és más oldalak személyre szabják a mutatott tartalmat attól függően, hogy internetes tevékenysége alapján kinek-kinek milyen elképzelések, vélemények, témák stb. férnek össze az énképével.

Ösztönös, ezért kőbe vésett? Nem!

Adódik a kérdés, hogy mit lehet tenni vagy éppenséggel lehet-e tenni bármit, hogy a helyzeten változtassunk ugyanis a kognitív disszonancia sokhelyütt ösztönösként leírt működése azt a meglehetősen sötét képet sugallja, hogy amíg világ a világ, így fog működni az ember és nem lehet semmit kezdeni vele. Ez azonban nincs így!

Fontos kiemelni azt a mozzanatot, hogy mindenki saját magának alakította ki azt az énképet, aminek a visszaigazoltatására rengeteg időt és energiát fordít. Mindenkinek magában van ezért a saját kulcsa!

Forrás: freepik

Egyrészről fel lehet térképezni magát az énképet, hiszen innen-onnan látott, másolt képekből és mintákból áll (tipikusan más emberektől, filmekből, könyvekből, újabban az internetről), másrészről ezzel párhuzamosan el lehet csípni a gyakorlatban azt a pillanatot is, amikor az egész mozgásba lendül egy-egy történés hatására.

A mozgásba lendülést legkönnyebben a testi tüneteken keresztül lehet elcsípni: összeugrik a gyomor, lever a víz, megjelenik a rettegés. Ilyenkor célszerű feltenni a kérdést, hogy “oké, egészen pontosan mi is az a magamról alkotott elképzelés, amit veszélyeztetve látok?” A kérdés nyomán pedig megjelenhet a kételkedés, hogy “igen, tudatában vagyok, hogy én most felhúztam magam ezen, de ettől még lehet, hogy nincs igazam”.

A kételkedés pedig utat nyit egy teljesen más hozzáállásnak, amivel tényleg lehet változtatni magunkon és a világon.

Franklinnek a bevezetőben írt történetének több tanulsága is van. Lehet, hogy a saját elképzeléseinkhez való görcsös ragaszkodás eredményeképp elszalasztunk számtalan lehetőséget és életre szóló barátságot. Ez pedig valami olyasmi, amiért azért megéri felülvizsgálni egynémely vélekedésünket, nem igaz?