A Sakk és a Gó után a Castle of Mind új dimenziót nyit a logikai-stratégiai játékokban

Kovács Zsombor véleménye

Gyerekkorom egyik legkirályabb ajándéka volt Zdzislaw Novak: 50 táblás játék című könyve, amit a kőműves nagybátyám egy bontásra ítélt ház padlásáról mentett meg nekem. Érthető, hogy eszébe jutottam, hisz nem sokkal korábban egy egész délelőttön át nyaggattam, hogy sakkozzon velem, amikor a szüleim pár órára a gondjaira bíztak.

A könyv címe őszinte, mindent elmond a tartalomról, tényleg 50 táblás játék leírása van benne a szükséges táblákkal és a játékhoz használható korongokkal együtt. Tökéletes ajándék. Egy nyaram ment rá, hogy kipróbáljam az összeset – illetve majdnem az összeset, mert az utolsó húsz oldalon a gó játék leírása szerepelt és tízévesen annyira bonyolultnak tűnt, hogy egy játékot ennyi betűvel lehet csak leírni, hogy inkább nem is kezdtem bele a játékhoz szükséges 180 fekete és fehér korong összegyűjtésébe a ház körüli apró tárgyakból. Mire ugyanis eljutott hozzám a könyv, a korongok elvesztek belőle, így jobb híján azt pakoltam a színes táblákra, ami épp a kezem ügyébe került.

A gót így aztán végül egyetemistaként próbáltam ki, amikor is történetesen néha-néha együtt buliztunk néhány elég erős gójátékossal a Műegyetem körül és alkalmanként volt szerencsém kikapni tőlük. Az már az első néhány játékban leesett, hogy a gó mennyivel összetettebb a sakknál, meg úgy bármi másnál, holott a szabályai jóval egyszerűbbek.

Viszont hogy pontosan miért is összetettebb, csak jó pár játszma után tudtam megfogalmazni. A sakkban (ahogy én felfogtam legalábbis) a lépések a lépő figura közvetlen közelében hoznak változást és ez hat ki közvetve a tábla egészére – az egy-egy lépés eredményeként előálló új helyzetet át lehet tekinteni a lépést végrehajtó figura szemszögéből. Bármi is történik a táblán, azt át lehet tekinteni és meg lehet érteni, fel lehet mérni, ha elindulunk a lépést végrehajtó figura mozgásából és lépésről lépésre lekövetjük, hogy ez hogy gyűrűzik le mindenhová. Vannak lépések, ami a tábla jelentős részén közvetlenül nem is fejtenek ki hatást: valahogy úgy, hogy beledobunk egy követ a tóba és ha nem elég nagy a kő, akkor a tó távoli részein nem is érezhető a kő miatti hullámzás.

A góban süthettem a tudományomat, ugyanis ott már jóval összetettebb volt egy-egy lépés következményeinek felmérése. A góban nem mozognak a kövek, ami egyszer valahova felkerült, az ott marad, amíg le nem veszik vagy véget nem ér a mérkőzés. A játék területkerítős mechanikájából fakadóan egy-egy felrakott kő hatását sokszor nagyon nem triviális átlátni a tábla egészére nézve. És sokszor nincs is a sakkhoz hasonló fogódzó se arra, hogy hogy is kéne hozzákezdeni. Gyakran volt az az érzésem tapasztaltabb játékosokkal játszva, hogy lövésem sincs, hogyan hat egy kő felhelyezése az állás egészére – és ez főleg a játszma középrészénél jött ki, amikor már a táblára addig elszigetelten feltett kőcsoportok elkezdtek összeérni és ilyenkor csőstül szakadt az ember nyakába a játszma megnyitásában elkövetett minden hibája. A góban minden elvesztett játszma azzal szembesített, hogy rohadtul nem látom át az egész táblát egyben.

Persze időhiány miatt sokszor nem is az egész 19×19-es táblán kezdtünk neki a játéknak: a játék komplexitása és a játéktér globális átlátásának hiánya jóval kevésbé jött ki egy 13×13-as vagy még kisebb táblán. A teljes táblán sokszor kellett vagy 40-50 perc is, mire összeomlott az állásom, amit megmagyaráztam magamnak azzal, hogy hát igen, nagy ez a 361 rácspontos tábla, na üsse kavics, kisebb táblákon attól még elég jól elboldogulok.

Aztán elkezdtem játszani a Castle of Mind (COM) nevű új játékkal. Új elem a játékban, hogy az ütés nem ott történik, ahová a bábu ténylegesen lép, hanem az egész tábla területén le lehet venni az adott színen álló ellenséges bábuk valamelyikét. Ez a nagyon egyszerű(nek tűnő) elem pedig gyökerestül forgatta fel a táblás játékokról kialakított mintáimat. A játék mechanikája olyan, hogy már az első pillanattól kezdve minden lépés közvetlenül hat a tábla teljes területére, ezáltal már a harmadik lépésnél úgy kínlódtam, mint a teljes gótáblán félóra után. Muszáj látni és átlátni a tábla teljes egészét a sikerhez, ez pedig ahhoz a dologhoz segít eljutni, amit térbeli gondolkodásnak nevezünk… a játék során a lépéseink következményei a legváratlanabb helyekről és helyzetekben bukkannak fel és húzzák keresztül a számításaimat és a klasszikus “végignézem egyesével, mi mire hogyan hat” megközelítésben ez felfoghatatlan bonyolultságként jelentkezik. Valami mást kell hozzá kinöveszteni az agyamban, új idegpályákat, új kapcsolatokat.

Egyszerre utálom és imádom ezt a játékot, mert úgy füstöl tőle az agyam az első lépéstől kezdve, mint semmilyen más játéknál – olyasformán, mint alapozó edzéseken a négyütemű fekvőtámasz, ami pontosan megmutatja, hogy hol vannak hiányosságok a testben. Pontosan mutatja, ha rászűkültem a tábla egyik részére és figyelmen kívül hagytam a többit, ha elkalandoztam és összevissza léptem egyet – egy tempóvesztés erős ellenféllel játszva egészen a végjátékig érezteti a hatását. És talán pont ez a nehézsége is, hogy tényleg fejleszti a térbeli látást és gondolkodást… azzal, hogy könyörtelenül szembesít a szűklátókörűséggel, ami egyik eddig játszott táblás játékban sem okozott problémát.

Szóval játékra fel!

Ha kipróbálnád:
Castle of Mind játékestek hétfőnként
Budapesten: https://www.facebook.com/events/2362959717088366/
Szegeden: https://www.facebook.com/events/586006021867546/