Lehetséges, hogy egy kérdés megválaszolásával elkerülhető, hogy belefásuljunk a tanulmányainkba, a munkánkba – vagy épp az életünkbe?

Kovács Zsombor írása

Nemrég szerencsém volt államvizsga bizottsági tagként részt venni az ország egyik neves egyetemén szervezett záróvizsgán. Amikor a felkéréssel együtt megkaptam a bizottság névsorát és a vizsgázók diplomamunkáinak kivonatát, mosolyra húzódott a szám: a szekcióelnöknél majd’ húsz éve vizsgáztam magam is. Életem első egyetemi vizsgája volt és igazság szerint úgy kivágott a Programozás alapjai I. tárgy vizsgájáról, hogy a lábam nem érte a földet. Másrészt felcsillant a szemem már csak a szakdolgozatok témáit olvasgatva is, ugyanis az előzetes menetrend szerint hallgatók túlnyomó többsége valamilyen androidos fejlesztést valósított meg, ami nekem is a szívem csücske. Boldogan vártam, hogy végre beszélgethessek velük – kíváncsi voltam, hogy mivel küzdöttek, hogyan élték meg ezt a pár feszült hónapot, ami alatt nem csak a tényleges fejlesztést kellett megcsinálniuk, hanem egy értékelhető és szigorú szempontoknak is megfelelő diplomadolgozatot is össze kellett rakni útközben. Saját tapasztalatból tudtam, hogy ez nem kis munka és az államvizsgán visszanézve és tudatosítva a folyamatot sokszor lehet arra a következtetésre jutni, hogy az elején kitűzött cél, a való világbeli probléma és a bejárt út ismeretében teljesen másként kellett volna nekiállni a munkának.

De hát ez pont ettől izgalmas.

Számomra a tudatosítás és a visszatekintés lehetősége adja a szépségét az ilyen vizsgahelyzeteknek. Ugyanis gyakorló mérnökként természetes, hogy időnként megállok és visszanézek az eddigi elvégzett munkára és felteszem a kérdést, hogy milyen elképzeléseim bizonyultak tarthatatlannak a tapasztalataim birtokában, illetve merre is akarok továbbmenni. Azt gondolom, hogy több tudatosításra törekvő, gondolkodó emberre volna szükség ebben a világban és megtiszteltetésnek éreztem, hogy ott lehetek az elsők között, akik felteszik ezeknek a srácoknak a kérdést.

És az államvizsga keretei lehetővé is teszik ezt: akinek volt szerencséje végigcsinálni valamilyen felsőoktatási képzést, tudja, hogy mi a menetrend. Bejön a hallgató, röviden elmondja egy prezentáció keretében, hogy mit csinált élete első mérnöki szárnypróbálgatásában (szakdolgozat), aztán néhány kérdés után jön a záróvizsga. Legvégül a szekcióelnök kihirdeti az érdemjegyet és a gratulációkkal távozó hallgató immáron vigyorogva jelentheti ki, hogy sikerrel küzdötte magát keresztül a magyar felsőokatáson, a statisztikai kérdőíveken pedig boldogan húzhatja be a “főiskola/egyetem” rubrikát az iskolai végzettséget kérdező rovatokban.

Az első hallgató elmondta a prezentációját. Részletesen végigvezetett az elvégzett munkán, kiemelte a problémás területeket, nem is volt itt gond. Láttunk rengeteg architektúraábrát, nyilakat, színeket, a megoldásban használt technológiák leírását. Azonban a záródia után maradt bennem egy sereg kérdés: “És mire jó ez az egész? Mi az a való világbeli probléma, amire ez a rengeteg munkával összeállított alkalmazás megoldást ad? Miért lesz a világ jobb hely ettől?”

Meglepetésemre a szekcióelnökünk első kérdésként pontosan ezt kérdezte a hallgatótól.

A hallgató lefagyott erre a kérdésre és valamit próbált kisajtolni válaszként, de érződött rajta, hogy itt helyben próbál valamit kitalálni. Ahogy hallgattam a beszélgetést és a kérdéseket, egyszer csak megláttam saját húsz évvel ezelőtti magamat, ahogy kétségbeesetten próbáltam felreklamálni a dolgozatomat kettes közelébe. Rájöttem, hogy voltaképpen ugyanabban a cipőben jártam én is, mint az immáron pirulva izzadó fiatalember a projektor mellett és hirtelen megértettem, hogy miért volt teljesen jogos az indexembe beírt elégtelen vizsgajegy.

Mert nem értettem, hogy mit csinálok és miért is csinálom, amit csinálok.

Beiratkoztam egyetemre, mert ilyen diplomafetisiszta családból származom. Szívem szerint mentem volna matektanárnak, de a szüleim inkább az informatikát mondták, jobb lesz az nekem és kiscsaládomnak a jövőben. Így hát mentem informatikára, de máig megvan, hogy ott ülök a kék Pongor-féle Pascal könyv fölött és fogom a fejem, hogy mi a túrónak is kell nekem láncolt listák kezelését tanulnom, amikor annyi értelmesebb dolog is van a világon. Egyetemi hat évemből az első három arról szólt, hogy kétségbeesetten próbáltam valakitől választ kapni arra a kérdésre, hogy értem én, hogy ezt a sok mindent megtanulom, de mi a fészkes fenének tennék így azon túl, hogy adnak érte egy darab díszkötéses papírt. Nem fogalmaztam ezt akkor meg, de akkor is feszített a kérdés: mégis mitől lesz ez itt egy jobb világ attól, hogy én megtanulok láncolt listákat programozni és kézzel felszabadítani a pointereket? Ahogy visszaemlékszem a lassan rutinná váló zéhá- és vizsgaidőszakokra, nagyházikra és előadásokra, tisztán kirajzolódik ennyi év távlatából, hogy pár félév alatt teljesen kiégtem az egyetemből. Csináltam, mert már elkezdtem és akkor már inkább papírral jövök el innét mint papír nélkül, de émelygés kerülgetett a gondolatra, hogy az egyetem elvégzése után is ezt csináljam… az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer csak vége lesz és csak ezt a pár (fél)évet kell kibekkelni addig ép ésszel.

Mindez gyökeresen fordult negyedévben, amikor szakirányt és önálló labor témát kellett választanom és lecsaptam az egyetlen olyan témára, aminek úgy tűnt, hogy van bármi értelme. Szó se róla, nem konyítottam semmilyen szinten a témához, elvégre az “Orvosi képdiagnosztikai feldolgozóalgoritmusok optimalizálása MATLAB környezetben” címből egyedül az orvosi szót tudtam hová tenni. Tök jó, mondtam, ez teljesen más, mint amivel eddig nyűglődtem, itt legalább van esély megúszni a programozást. Teljesen zöldfülűként mentem erre a témára. Utólag visszanézve viszont hálás szívvel gondolok az önálló labor témavezetőmre, aki első találkozásunkkor autóba ültetett bennünket, a munkához újonnan csatlakozó fiatalokat és kivitt minket Budakeszire a rehabilitációs intézetbe. Itt megmutatta a gépet, aminek a felvételeit fogjuk elemezni, beszéltünk az orvosokkal, akik az egész vizsgálatot végzik, végezetül majd’ egy órán át hallgattuk az előadásukat arról, hogy milyen nehézségekkel is küzd a modern orvostudomány az agyvérzésen átesett betegek rehabilitációs állapotfelmérésében és hogy a fejlesztés alatt álló módszer mennyit fog segíteni a napi munkájukban. Mire visszamentünk a parkolóba, világos volt, hogy mi is az egész tanszéki munka célja és láttam, hogy bizony itt valami tök fontos dologban van lehetőségem négy-öt félévet dolgozni.

Ezután már egyszeriben értelmet nyertek a programozás-előadások és azt tapasztaltam, hogy villámgyorsan felfogtam és megértettem azokat a dolgokat, amikkel pár évvel korábban vért izzadtam. Persze lehet mondani, hogy mire az ember elküzdi magát negyedévig, megtanul egyet s mást a tananyag gyors és hatékony megemésztéséről, de itt többről van szó: akartam csinálni, amit csináltam. Olyat tapasztaltam az önmagában nem túl vérpezsdítő MATLAB fejlesztői dokumentáció olvasgatása közben, amit addig soha: értettem, hogy ez most itt egy eszköz, aminek a használata az én felelősségem. Ha hanyagul csinálom meg, akkor nem fog úgy működni a feldolgozás és végeredményben a dokiktól és a betegeiktől veszek el valamit, akik áttételesen a segítségemet kérték.

Azt hiszem, megláttam a munkám mögött azt, hogy miért csinálom. Mintegy mellékesen megnyertük a témával az azévi országos TDK-t és mindent, ami ezzel jár. Szerettem csinálni, amit csinálok és örömmel nyálaztam át huszadszorra is a kéziratot elütési hibák után – nem úgy, mint a záróvizsgázó srác, aki még mindig kétségbeesetten ismételgette ugyanazt a négy-öt mondatot az alkalmazásáról.

Ahogy ott ültem az államvizsgán és a hallgatónk kiment az ajtón, valami keserűség jelent meg bennem: ez a srác úgy végigdolgozott nem kevés órát, hogy nem is értette, hogy miért csinálja, amit csinál. Persze, persze, papírt adnak érte, diploma, jó fizu, megélhetés, értjük, de aztán? A papírtól vagy éppen a fizutól hogy lesz itt egy jobb világ? A papírért beleölni ezt a rengeteg munkaórát a diplomába (vagy éppenséggel az egyetembe), ennél kevés lélekölőbb dolgot tudok elképzelni. Nekem óriási mázlim volt ezzel az önálló labor témával és csak hálával tudok visszagondolni a témavezetőmre, ugyanis talán ő volt az első olyan ember az életemben, akinek tényleg számított, hogy értsem, miért is csinálom, amit csinálok.

Ez az “érted, miért csinálod?” kérdés sokszor és sok formában visszatér az életemben azóta is. És azt hiszem, válaszokat lehet adni rá sokfélét, de egy pár év munka után önmagában már nem elégít ki az, hogy pénzt ad egy tevékenység. Ha csak a papírért vagy a fizuért csinálok valamit, az egyenes út a kiégéshez. Hogy szívvel-lélekkel csináljam, ahhoz kell valami, ami mindent megváltoztat benne – az, hogy értsem, miért csinálom, amit csinálok és fura módon az igazán bizsergető dolgokban kivétel nélkül megláttam azt, hogy hogyan is tesznek hozzá a tetteim következményei más emberek életéhez.

Ez pedig olyasmi, ami pénzben ki sem fejezhető.