Van, hogy zenehallgatás közben elfog egy érzés, amit még megfogalmazni is nehéz? Nem érted, hogyan képes néhány dallam így hatni rád? Elmondjuk, mi történik ilyenkor.

Amióta ember az ember, dobol, penget, dobog, csörög, vonós, fúvós vagy billentyűs hangszereken játszik, énekel, zenél – és táncol. Valószínűsítik, hogy az ének volt először és abból jött a tánc, találgatnak, hogy a természetben hallott hangok utánzása volt-e a cél eredetileg vagy a kommunikáció egy sajátos formájáról van-e szó. Azt sem tudni biztosan, hogy ösztönös-e a zenével való kapcsolatunk vagy valami annál mélyebb dolog.
Az azonban megfigyelhető, hogy így vagy úgy, de minden emberi kultúra, még a legősibbek és a legelszigeteltebbek is kapcsolatban álltak és állnak valamilyen módon a zenével.

Hogy ki mit tart zeneileg élvezetesnek vagy szépnek, bizonyos mértékig tanult és kultúrafüggő, ezt kutatások támasztják alá. Például Josh McDermott kutatása szerint egy a nyugati kultúrával csak alig érintkező amazonasi törzs tagjai nem találtak túl nagy különbséget a mi agyunk számára szépnek tartott összhangzatok és a disszonáns hangzatok között, amiket mi fülsértőnek találunk.

Ugyanakkor nem csak különbségek, de hasonlóságok is vannak az egymástól távoli kultúrák zenéje között. Sandra Trehub, aki a torontói egyetemen tanít és kutat, a legkülönfélébb kultúrák altatódalait hasonlította össze, és arra jutott, hogy bár sok mindenben különböznek, egyben mégis hasonlítanak: alkalmasak arra, hogy ezeket hallgatva a kisgyerekek megnyugodjanak és elaludjanak.

A zene a mi kultúránknak is része. Gyerekkorunktól találkozunk vele, megjelenik az oktatásban, filmekben, reklámokban, zenei csatornákon, rádiókban, csengőhangok, szignálok formájában, liftben, utcán, tömegközlekedésen, élőben, felvételen, szinte elképzelhetetlen nélküle az életünk. Általában olyankor szembesülhetünk azzal, mennyire az életünk része, ha valami oknál fogva megszűnik (például olyan filmet nézünk, amiben nincs zene, mint amilyen a Foxcatcher, vagy egy zúzósabb koncert általi zene-túladagolás után egy félórányi csendre vágyunk).

Arra, hogy a zene micsoda, elég nehéz definíciót találni, sokan sokféleképpen, sok oldalról fogják meg. Egy ismert meghatározás alapján a zene “a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése”. Mások “értelmes zaj”-ként definiálják. Van, aki egyfajta nyelvként, van, aki egyenesen erkölcsi törvényként írja le. (Utóbbit mellesleg Platón mondta. “Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet.”)

De mi történik velünk, amikor zenét hallgatunk?

Miért nyugtatott meg édesanyánk altatódala? Miért önt el a feszültség egy számtól? Hogy lehet, hogy könnybe lábad a szemünk egy-egy érzelmesnek mondott számot hallgatva, de meg se tudjuk mondani az okát? Miért van az, hogy életörömet sugároz egy zene, egy másiktól pedig szomorúság lesz rajtunk úrrá? A ritmus az oka? A tempó? A dallam? Vagy van valami mélyebben is…?

A kérdés tehát ez: hogyan tapasztaljuk a zenét, és hogyan működik a tapasztalásunk egyáltalán?

Tegyük fel, hogy a tapasztalás több szinten zajlik

A zene: információ. Mint ilyen, a tapasztalásakor háromféle képzetet hozunk létre belőle, és attól függően, hogy ezek közül mennyinek vagyunk a tudatában, különbözőképpen fogjuk fel a zenét is. A háromféle képzet tapasztalása egészen eltér egymástól.

Fizikai szint

Az talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a zenét elsősorban a fülünkkel mint érzékszervvel fogjuk fel. A zenét alkotó levegőrezgéseket a fülünk – a dobhártyán, hallócsontocskákon és a csigán keresztül – ingerületté alakítja át, amit a hallóideg az agy felé közvetít.

Miután minden ember felépítése más, még az ikrek közt is van minimális fiziológiai eltérés, már ebből is következik, hogy máshogy érzékeljük és dolgozzuk fel a beérkező hangokat. Másként alakítjuk ingerületté és valószínűleg az agyunk is eltérően dolgozza fel a bejutott ingert, pusztán fizikai szinten is, hiszen ahogyan az idegsejtjeink egymáshoz kapcsolódnak, az is egyénenként eltérő.

Valamint az is igaz, hogy onnan, ahonnan egyvalaki hall valamit, onnan csak ő hallja – hiszen senki nem áll a térnek ugyanazon a pontján, ugyanabban az időpillanatban -, másokhoz másként ér el a hang. Ugyanabból a forrásból származó hangokat tehát már pusztán azért is másként észleljük, mert fizikailag másik testben vagyunk.

Ezzel együtt maga a hallás folyamata fizikai szinten minden embernél nagyon hasonló.

A fizikai szintű tapasztaláshoz kapcsolható az is, hogy bizonyos számok bizonyos hangulatot váltanak ki belőlünk. Ez az agyunk működésével van összefüggésben. Az agyunk, ha “magára van hagyva” – vagyis épp nem tudatosan irányítjuk, mit tegyen -, az általa tanult dolgok alapján reagál a bejövő ingerekre. Ha egy számról, akkordról, hangszerről vagy akár előadóról azt tanulta meg, hogy az jó és azt szeretjük, olyan hormonokat gyárt, melyek kellemes hangulatot okoznak. Ha kellemetlen élményeket köt egy-egy számhoz, akkor azokat meghallva a kedvünket rontó biokémiai változásokat idéz elő, hogy lehetőleg kerüljük el azt a körülményt, amely az élményhez kapcsolódik. Emiatt lesznek kedvenc számaink, előadóink és zenei stílusunk és emiatt lesznek olyanok, amiket nem szeretünk.

Mentális szint

Mentális szinten már jóval nagyobb eltérések figyelhetőek meg egyénenként a tapasztalásban is. Hiszen korábbi tapasztalataink, ismereteink alapján mást értünk az egyes zenékből, más mentális képzetet hozunk létre vagy ismerünk fel a zenéből, mint információból.

Ha van zenei előképzettségünk, felismerhetjük a hangszereket, a hangok vagy akkordok neveit, összefüggéseit. Tudhatunk az előadóról vagy a zenei stílusról, korszakról, érthetjük, hogy hogyan működik az eszköz, ami a hangokat kiadja. Érthetjük a szöveget is, vagy tudhatunk arról, hogy az adott ritmus és tempó jellemzően milyen hatás kiváltására alkalmas. Tudhatjuk, milyen tánc kapcsolódik ehhez a stílushoz, vagy melyik film betétdalaként szerepelt. És így tovább. Szinte végtelen számú összefüggést találhatunk.

Jól látható, hogy sokkal inkább egyéni az, ahogyan az értésen keresztül a zenéből tapasztalunk.

Az érzés

A tapasztalás harmadik szintje az érzés. Ez tűnik a legnehezebb tetten érhetőnek és megfogalmazhatónak, aminek pedig megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy túl van a fizikai szinten (a halláson magán), és túl van a mentális szinten, vagyis az értésen is. Így aztán az érzés átélése se önmagában fizikailag, se mentálisan nem lehetséges. Vagyis bizonyos tekintetben maga az érzés nem megérthető.

És pont ez az oka annak, hogy sokszor nem értjük, mi történik velünk a zenehallgatás közben.

Bár átélni az érzést pusztán értés útján nem lehet, de attól még megérthető, hogy az érzés micsoda és hogyan történik. Hogy ez miért lehet hasznos és izgalmas? Azért, mert ezzel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a figyelmünk kiterjedjen az érzésekre, és ne csak megéljük azokat, de tudjunk is arról, hogy megéljük azokat.

Sokszor összekeverjük az érzéseket az indulatokkal, pedig két különböző dologról van szó.
Az indulat belőlünk indul ki, az akaratunknak egy fizikai szintű megnyilvánulási formája. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindig van tárgya és mindig szubjektív. Szeretem ezt a zenét, azt pedig ki nem állhatom. Fizikai szintű, hiszen az agy magától csinálja, fizikai szinten. Nem szükséges ahhoz mentális működés, hogy osztályozza és válogassa, mely zenéket minősíti jónak (hogy aztán keresse azokat), melyikeket pedig rossznak (hogy elkerülhesse azokat).

Az érzés nem az egyénből indul, sőt, ha irányokkal kellene megfogalmazni, az iránya éppen fordított az indulathoz képest. Míg az indulat az akarathoz tartozik, ami belőlünk indul ki a külvilág felé, addig az érzés a tapasztaláshoz tartozik, amely által az egyén új információhoz juthat a külvilágból.

Az ember fizikai, mentális és érzelmi szintjének összessége, ezek együtt alkotják az egyént. Ha pusztán csak fizikai szinten hallgatjuk a zenét, akkor annyi történik, hogy bejut a fülünkbe a hangrezgés, átalakítjuk és az agyunk valamiképpen feldolgozza és reagál rá. Ezzel fizikai szinten teljes a tapasztalás – viszont ez önmagában még tudatosságot sem feltételez, megtörténik, mintegy magától. Ha értés is társul a tapasztaláshoz, az több a fizikai szintnél, de még mindig nem a teljes információról szól. Vagy más irányból megközelítve: nem a teljes egyén tapasztalja meg az információt. Nézőpont kérdése.

Amikor a teljes valóságot tapasztaljuk – és azt a teljes valónkkal tapasztaljuk -, akkor a kettő találkozik. Ez ahhoz hasonló, mint mikor egy test a vízbe merül, és létrejön egy felület, ahol a test és a víz összeér. A valóság és az egyén találkozása is ilyen. A test formájától függ, hogy ez a felület hogyan néz ki, a vízben milyen formát vesz fel. Ugyanígy az egyén egyediségétől függ az, ahogy a valóságot tapasztalja.

Ez a felület maga, ennek a valóságba merülésnek a tapasztalása az érzés. Az a mozgás, ahogy a kettő találkozik. Ahogy összeér az általános valóság (a víz) és az egyén egyedisége (az egyedi forma, ami belemerül). Mindkettő folyamatosan változik, így nincs két egyforma valóságtapasztalás, nincs két egyforma érzés sem: az, hogy hogyan tapasztaljuk meg a valóságot, mindig más.

Az érzésnek nincs tárgya, nem irányul semmire, nem körülhatárolható és beszélni róla is nehéz, leginkább csak körülírni szoktuk tudni.

A tapasztalások szintjei nem különülnek el egymástól, együtt történnek. A fizikai tapasztalás, az érzékelés alap, az mindig megtörténik, amikor az egyén és a valóság találkozik, ehhez nincs szükség tudatosságra, erre minden élőlény képes, aminek van érzékszerve rá. Mentális tapasztaláshoz szükség van a fizikai tapasztalásra, nélküle nincs mit érteni, tehát ennek is alapja a fizikai szint. És az érzés sincsen se fizikai, se mentális tapasztalás nélkül.

Máshonnan megközelítve az érzés az a tapasztalás, ami a valóság teljességére vonatkozik.

Az érzés ily módon nem egy állandó valami, amit ha egyszer megtapasztaltunk, eltehetjük későbbre és bármikor újra elővehetjük. Nem is birtokolható, tehát nem az enyém vagy a tiéd. Egy egyszeri és megismételhetetlen mozgás, ahogy két folyamatosan változó dolog találkozik egymással. Amit az érzés fizikailag, akár biokémiailag kivált belőlünk, fizikai képzetként el tudjuk raktározni, és amit az érzésről gondolunk, az mentális képzet róla. Ezeket vissza tudjuk idézni és beszélni is tudunk róla. Az érzés viszont ezen túl van, ennél több, ennél teljesebb.

Tehát mi történik, amikor zenét hallgatunk és elfog egy érzés?

Leegyszerűsítve annyi, hogy a fülünkkel hallunk, az agyunkkal felfogunk és egész valónkkal tapasztalunk a valóságból – és a valóságon keresztül önmagunkból – egy zenényit. Attól függően, hogy a saját figyelmünk mennyire terjed ki, tudatában lehetünk akár a fizikai érzékelésnek (hogy halljuk a zenét), akár a mentális értésnek (hogy tudunk róla dolgokat, látunk összefüggéseket a zenével kapcsolatban), és akár az érzésnek is. Ha nem terjed ki rá a figyelmünk, akkor is megtörténik ez a három dolog, csak épp lemaradunk róla.

Természetesen a valóságot bármin keresztül megtapasztalhatjuk, nem csak zenén keresztül, bármikor. Most is.
Pontosabban csak most.

(A cikk Török-Szabó Balázs: A teroetika című könyvében foglaltakra épül.)