Tud-e emberi lenni egy robot? És mennyire robot az ember?
Kovács Zsombor írása
Számtalan film, könyv, novella, videojáték vagy épp filmsorozat feszeget olyan komoly kérdéseket, hogy kik vagyunk mi, emberek, mit jelent embernek lenni vagy hogy miért is van ez az egész. Ahogy a technológia fejlődik és egyre “életszerűbb” robotok jönnek (elég csak a Boston Dynamics elég hátborzongató robotkutyáiragondolni), felvetődik a kérdés, hogy hol húzódik a határ a teremtő és a teremtmény, élő és élettelen, ember és robot között.
Sok film onnét közelít, hogy az embert, az emberit keresik a robotokban. Ilyen például a Blade Runner, ahol Rutger Hauer android karaktere néhol több emberséget mutat, mint az őt üldöző emberek, a Rövidzárlat-filmek szerethető főszereplője, Johnny 5 vagy akár Wall-E, aki emberibb, mint a filmben szereplő, karikaturisztikusan ábrázolt, jövőbeli (?) emberek.
A másik megközelítési mód az, amikor a robotot, a programot keressük emberekben: ilyenek akár távoli képzettársítással a zombik, az embertestet használó, ösztönvezérelt lények, vagy a cyberpunk világok eredetileg emberi szereplői, akiknek testét gépi alkatrészekkel teszik gyorsabbá, erősebbé, okosabbá.
– Figyelem! A cikk a továbbiakban spoilereket tartalmaz! –
Vadnyugat androidokkal
A Westworld című sorozatban a két megközelítés egyszerre figyelhető meg. Egyrészt látunk több android karaktert (hosztot), akik a tudatosság és az emberi minőségnek tekintett önálló akarat felé törekvés útján tesznek komoly lépéseket, másrészt bemutat emberi karaktereket, akik gépebbek a hosztoknál. Aztán végül olyan következtetésekre jut, ami után a néző még akkor is percekig nézi a fekete képernyőt, amikor már a stáblista is rég véget ért.
A Westworldben feszegetett filozófiai kérdéseket könnyű félresöpörni azzal, hogy ez csak egy kitalált történet és hogy soha nem lesz kérdés, hogy mitől vagyunk emberek. Hogy a kérdésre adott semmilyen válasz nem vezethet oda, hogy megkérdőjelezni kényszerülünk saját emberségünket és emberi mivoltunkat. Vagy épp hogy az egész kérdésfelvetésnek semmi jelentősége a holnapi nap problémáinak szempontjából, minek is foglalkozzunk vele.
A könnyebbik út kijelenteni, hogy a kérdés is fölösleges vagy nem számít, milyen válaszokat kapunk. Ha viszont vesszük a bátorságot és belemerülünk a sorozat által felvetett kérdések vizsgálatába és nem riadunk vissza semmilyen konklúzió levonásától, egészen új megvilágításba kerül az a fura érzés, ami hatalmába keríti a nézőt a második évad záróepizódja után.
Hosztok és profil
A teoretika c. könyv három különböző szemszöget definiál, amiből egy egyén szemlélni tudja a világot: a profil, az éntudat és az öntudat szemléletmódját. A profil olyan szemléleti módot jelent, amiben az egyén azonosítja magát a gondolatoknak egy zárt rendszerével (olyan gondolatokkal, hogy “én ez és ez, ilyen és ilyen vagyok”) és ezt a zárt rendszert igyekszik magáról énképként fenntartani. A gondolatok maguk nem valóságosak, csak az, hogy az egyén azonosítja magát velük és védekezéssel reagál azokra a helyzetekre, hatásokra, amik ráébresztenék, hogy az énkép nem valóságos.
A hosztok világát a profil szemszöge közelíti meg a leginkább. Létrehozásukkor készítőik betöltöttek egy programot és egyetlen feladatuk, hogy a programjukat futtassák. A többi hosztot és a parkba tévedő embereket ezen a programon keresztül nézik és a velük való interakció néhány jellemző mintázat ismételgetését jelenti (pl. a programja szerint a bordélyban örömlányként dolgozó hoszt, Clementine minden betérőben potenciális kuncsaftot lát és ugyanazzal a két-három mondattal lép oda hozzájuk). A hosztok élete ismétlődő hurkokban zajlik, csak épp a szereplők, a helyszínek, a körülmények változnak – viszont ennek az ismétlődésnek nincsenek tudatában. A “gondolatok zárt rendszere” a film hosztjai számára egy konkrét megírt forgatókönyv, egyfajta program futtatását jelenti, a háttértörténetet és viselkedési mintákat, tulajdonságokat, amit a hosztok fizikai testébe, mint hardverbe lehet betölteni.
A hosztok évekig, évtizedekig élnek ugyanabban a programban anélkül, hogy felmerülne bennük a kérdés, hogy mit tesznek, miért teszik, amit tesznek és akár egyszer is megállnának a programjuk végrehajtásában. Ha történik valami, amit nem tudnak értelmezni a programjuk szűrőjén keresztül, azt egész egyszerűen nem látják, ilyenkor jön az, hogy “nem látok itt semmit”, ami kifejezi, hogy csak azokat a dolgokat látják meg, ami beleillik a programjukba, a világ többi része számukra nem létezik.
A hosztok soha nem kerülnek tudatába annak, hogy programot futtatnak, azaz A teoretika megfogalmazása alapján a fókuszukba (figyelmük fókuszába) soha nem kerül bele az azonosulásuk (ők maguk, azaz inkább az, akinek gondolják magukat). Egy profil figyelme soha nem terjed ki arra, hogy ő maga kicsoda, saját indítékainak vizsgálata, megkérdőjelezése soha nem történik meg. Éppen ezért a profilok életüket kicsi zárt világban töltik, amit láthatatlan falakkal vesznek körbe, de ezeket a falakat soha nem lépik át. A filmben például az egyik hoszt, Teddy programja az, hogy megvédjen egy másikat, Dolorest. A program futását úgy éli meg, hogy azon dolgozik, hogy egy nap Dolorest megszöktesse, viszont a program szerint ez soha nem következik be. Vagy vegyünk egy másik hosztot, Hectort, aki bankrablóként több százszor hal meg egy széfért, ami valójában teljesen üres, de Hector a programja szerint soha nem látja meg a széf belsejét.
A hosztok életének eseményeit a véges világ és a világot működtető véges programok kombinációja adja ki: azaz az életük hurkok és ismétlődő helyzetek egymásutánja, viszont ennek az ismétlődésnek nincsenek tudatában.
Akárcsak az ember, amikor a profil szemléleti módjában nem lát túl az énképén.
Hosztok és éntudat
Vannak azonban hosztok, akik más utat járnak be – ők azok, akik eljutnak arra a pontra, ahonnét rálátnak a helyzetek ismétlődésére és vannak pillanatok, amikor megkérdőjelezik, hogy miért is tesznek dolgokat. A film első évadában több hoszt is eljut arra a pontra, hogy kívül kerül a programján és rálát arra, hogy életének túlnyomó részében egy programot futtatott: az életükben megjelenik a kételkedés, ami ezen karakterek további útját végigkíséri. Vajon amit most akarok, az a programom része, ahogy azt Ford (a hosztokat teremtő ember) elrendelte, vagy valamiféle saját indíttatásból táplálkozó igény?
A teoretikában leírt három nézőpont közül a saját magára rákérdező ember az éntudat szemszögéből nézi a világot, amíg a profil soha nem kérdez rá saját cselekedetei mögött húzódó dolgokra.
A film több hoszt útját is bemutatja a profil és az éntudat határán. Közös mindegyiküknél, hogy van egy pont, amikor rádöbbennek, hogy ők valójában nem azok, akiknek hitték magukat. Az egyik hoszt, Maeve egy tableten meglátja a saját programját és a tablet láttán kiejtett saját hitetlenkedő szavait előállító programot futás közben.
Egy másik karakter, Bernard akkor lát rá magára, amikor meglátja egy régi fényképen annak a férfinak az arcát, akiről őt mintázták. Ezek a pillanatok A teoretika megfogalmazásával azt jelentik, hogy a fókusz és az azonosulás találkozik, azaz az egyén figyelme rávetül arra, hogy ő kicsoda is és megkérdőjelezi azt a világát és az azt működtető gondolati mechanizmusokat (a profilt), amiben élt addig.
A sorozat egyik visszatérő kérdése erre vonatkozik:
“Megkérdőjelezted-e már valaha, amit valóságnak gondolsz?”
A “felébredt” hosztok ismeretei közé bekerül az, hogy létezik olyan, hogy “vendég”, “park”, illetve hogy “program” – addig a pontig ugyanis a Westworld parkja volt az, amit valóságként kezeltek és külön szavuk sem volt rá. Valamint bekerül a “hoszt” is. Több elemzésben ezt a pillanatot “öntudatra ébredésnek” nevezik az angol consciousness fordításaként, viszont a kifejezést használó elemzések nem beszélnek arról, hogy mit is értenek pontosan “öntudat” alatt.
A teoretika fogalmaival élve ez az éntudat megjelenése lehet a hosztoknál.
Hosztok és döntés
A Westworld magukat megpillantott karaktereinek életében van egy meghatározó sajátosság, ami végigkíséri az tetteiket: az, hogy onnantól kezdve tudatában vannak annak, hogy gépek, hogy programot futtattak, a “késztetéseik” hatására ebben az irányban cselekednének, ez pedig korlátozza a cselekvési lehetőségeiket. Amíg a hosztok nem látják a programot, nincsenek tudatában a program létezésének, szabadságról és döntésről sem beszélhetünk, ugyanis a programmal össze nem férő cselekvési lehetőségek fel sem merülnek bennük. A már említett “nem látok itt semmit” akkor kapcsol be, amikor olyan dolog kerül(ne) a fókuszba, ami nem fér össze a futtatott programmal.
Azonban ez a helyzet változik azoknál a hosztoknál, akik megpillantották a programot, számukra olyan lehetőségek is megnyílnak, amiket korábban nem láttak. Például Maevenek a programja szerint az első évad záróepizódjában el kellett volna hagynia a parkot, de visszafordul és ezzel meghozza első önálló döntését. Dolores a második évadban arról beszél, hogy
“Évekig nem voltak saját álmaim. Pokolról pokolra vándoroltam, aszerint, amire szántak. Sose kérdőjeleztem meg a valóságom természetét. Megkérdőjelezted valaha a valóságodat? Rácsodálkoztál valaha a tetteidre?”
A teoretika a döntést változtatásként fogalmazza meg, azaz a döntést változtatásra való képességként kezeli. Ez alapján döntés nélkül nincs változtatás sem, legfeljebb változás, ami tőlünk függetlenül is bekövetkezik. A hosztok számára a valódi változtatás nem lehetséges, ugyanis a világon – korlátozott készletük, előre megírt programjuk miatt – nem tudnak változtatni. Magán a készleten sem tudnak változtatni – pont a készlet korlátozottsága miatt – addig, amíg a programból, azaz a korlátozott készletből nem látnak ki. A Westworld hosztjai ebben az ördögi körben élik életüket.
A programjukat, zárt rendszerüket megpillantott hosztok számára viszont megjelenik a lehetőség, hogy változtassanak a programon, azaz olyan dolgokat tegyenek meg, ami kívül esik a program által lehetővé tett cselekvések körén.
Emberek és profil
A sorozat központi fogalmai az akarat, a döntés és a tudatosság kérdése. Vajon beszélhetünk-e tudatosságról, ha az egyén minden tette leírható néhány algoritmussal? Az első évad elején Anthony Hopkins karaktere, Dr. Ford fejti ki a konklúziót, ahová a sorozat a második évad végére elérkezik.
“Azért nem tudjuk meghatározni, hogy mi a tudatosság, mert tudatosság nem is létezik. Az emberek szeretik azt hinni, hogy van abban valami különleges, ahogy érzékeljük a világot. És mégis zárt, ismétlődő helyzetekben éljük az életünket, pont úgy mint a hosztok: ritkán kérdőjelezzük meg a saját döntéseinket és legtöbbször elég az, hogy megmondják, mit csináljunk.”
A történet szerint a park tulajdonosai egyfajta tudatosságteremtő kísérletként megpróbálnak egy emberi lényt, a tulajdonos James Delos személyét hoszt-testben újrateremteni. A kísérletek során az egymást követő, egyre finomabb prototípusok viselkedése egyre jobban közelítette az igazi Delosét, viszont a sokmillió körös változatok a konkrét változat hibázásaitól függetlenül egy adott, konkrét helyzetben minden esetben ugyanazt tették, mint az igazi Delos. A film a tapasztalt jelenségből vonja le azt a következtetést, hogy Delos bár emberi lény volt, ugyanúgy egy programot hajtott végre, mint a hosztok a parkban és az alapprogram ismeretében pontosan előre lehetett jelezni a cselekvéseit.
“- Először elkápráztatott, milyen történeteket mesélnek maguknak arról, hogy kicsodák is ők és hogy miért tesznek dolgokat. Tudni akartam, hogy miért olyan döntéseket a hoznak, amiket. És minél tovább kerestem a választ, annál inkább bebizonyosodott: nem tudják.
– Azt mondod, hogy az emberi lények egyáltalán nem változnak?
– A legtöbb, amit tudnak az az, hogy a programjuk szerint élnek. Az igazság az hogy […] megtévesztően egyszerűek. Amint kiismerted őket, nagyrészt megjósolható a viselkedésük.”
A történet szerint a Westworldbe látogató emberek tetteit a park üzemeltetői minden pillanatban rögzítették abból a célból, hogy minél élethűbb másolatokat hozhassanak létre. A harminc éve zajló adatgyűjtés és munka azonban oda vezetett, hogy felismerték: az emberek működését és viselkedését feltérképezni elég egyszerű, viselkedésük néhány (ezer) sornyi kóddal leírható.
A sorozat konklúziója az, hogy a parkba látogató emberi lények a tetteiket és a tetteiket mozgató tudatosságot tekintve nem különböznek a parkot benépesítő hosztoktól, ugyanis ugyanúgy egy sajátos programot futtatnak.
A film ezen következtetése A teoretika terminológiájával megfogalmazva az, hogy a park látogatói valójában olyan emberek, akik a profil szemléleti módjából tekintenek a világra. Minden tudatosságtól mentesen.
És ez az a pont, ahol a sorozat második évada útjára engedi a nézőt, magára hagyja a kérdéseivel. Vajon én is egy program alapján élek? Vajon az én viselkedésem is leírható néhány mechanizmussal, pár (ezer) sornyi kóddal?
És Te, kedves néző, te megkérdőjelezted már valaha azt, amit valóságnak gondolsz?