Filmajánló: Hétköznapi pár

Ha minden érzékszerved becsődöl, akkor mi marad?

Az írás helyenként enyhe spoilert tartalmaz, szóval óvatosan bánj vele.

Ha filmet a címe alapján leginkább kihagynád, megértem az aggodalmad, de azt mondom, ne riasszon el túlságosan: nem az a romantikus komédia, aminek első blikkre tűnik. Még akkor se, ha Ewan McGregor és Eva Green játssza a főszerepet, és a plakátja ilyesmire utal.

Szokták műfajkevert filmnek mondani, hogy a romantikus-szerelmeses és a vírusos-katasztrófás zsáner keveréke, meg drámás-szakácsos-világvégés és hasonlók, de az is egy opció, hogy nem próbálja meg beskatulyázni az ember, mert azzal csak elvárásokat generál, és könnyen csalódást okoz magának, ami meg rontja a filmélményt, amellett, hogy fölösleges is. Tegyük fel, hogy ez valami olyasmi, ami még nem volt.

Ilyenfajta nyitottság nélkül valószínűleg mellettem is simán elment volna a film. (Igazából el is ment, csak szerencsére valaki felhívta rá a figyelmemet.)

Menjünk a mélyére

Létezik számos olyan filozófiai irányzat, amely szerint a valóság és annak érzékelése nincs olyan nagyon távol egymástól. Sőt, hogy a saját valóságodat te hozod létre magadnak, pusztán azzal, (a)hogy rátekintesz. És/vagy pont olyannak látod a világot, amilyennek te magad akarod, vagyis folyamatosan vetítesz – így pedig minden emberben teljesen más elképzelés él arról, hogy mi a világ.

Mindez persze teljesen függetlenül attól, hogy a valóság milyen valójában, és hogy van-e köze ahhoz a képhez, amit elképzelünk róla.

Gondolkodtál-e már azon, hogy amit te pirosnak látsz, azt vajon más is ugyanolyan pirosnak látja-e? Mi van, ha ő azt a színt látja pirosnak, amit te zöldnek hívsz? És az eszedbe jutott-e már, hogy akit te szimpatikusnak tartasz, azt más ugyanazért utálja, amiért te bírod? És magadról mit gondolsz? Más is ezt gondolja vajon rólad? Lehet, hogy a minősítő rendszered csak rád jellemző? Lehet, hogy a te nézőpontod csak egy nézőpont a sok közül, és annyiféle nézőpont létezik, ahány ember él a világon?

Szóval tegyük fel, hogy a világ, vagy amit mi világnak gondolunk, az csupán képzelet, illúzió (Maya fátyla, vagy árnyék a barlang falán, vagy mesterséges intelligencia által generált kollektív álom, vagy hologram), amely a saját fejünkön kívül nem is létezik. Mert miért ne?

Nem állítanám, hogy az alkotók, Kim Fupz Aakeson író és David Mackenzie rendező efféle metafizikai (vagy szubjektív idealista, vagy buddhista, vagy gimnazista, vagy trappista) jellegű gondolatmenetből indult volna ki a filmjükkel kapcsolatban. Inkább csak azt mondom, ami nekem eszembe jutott a film nézése kapcsán. Tehát ez is csak egy nézőpont a sok közül.

Egyébként se hiszem, hogy az a fő lényeg, hogy ki mit akart mondani egy-egy alkotásával (“vajon mire gondolt a költő…?”), hanem hogy te mit veszel le belőle, neked mit mond, belőled mit vált ki. Persze ez is csak egy szemszög.

Szóval néztem ezt a filmet, mint bárki más, aki nézte ezt a filmet, és az történt, hogy az érzékszerveimmel tapasztaltak alapján, az emlékeim és gondolataim segítségével létrehoztam a saját fejemben egy saját filmet abból, amit láttam. Másnak nyilván másról szól. Ha épp szerelmes vagy, lehet, hogy neked romantikus történet lesz. Ha virológus vagy, talán megpróbálod lekövetni a vírus terjedését. Ha szereted a rejtélyeket, magyarázatokat próbálsz majd gyártani a felmerült kérdésekre. Ha szereted a problémákat, akkor meg problémákat fogsz gyártani, és újabb kérdéseket. Ha a drámát keresed, azt is könnyen megtalálod. Ha éhes vagy, ráfókuszálhatsz a konyhaművészeti szálra. Ha meggyőződéses materialista vagy, akkor számodra talán a kémiáról fog szólni. (Ez utóbbi esetben már most hülyének nézel valószínűleg, hogy minek magyarázom túl.)

És így tovább.

A világnak ott van vége, ahol mi magunk véget érünk?

Csak a példa kedvéért játsszunk el egy pillanatra azzal a feltételezéssel, mely szerint a saját világunk csupán illúzió, és azt az érzékelés által mi magunk hozzuk létre. Ha így van, akkor az apokalipszis akár pont úgy is bekövetkezhet, ahogy azt a filmben ábrázolják: nem maga a világ pusztul el, hanem az érzékszerveink mondják fel a szolgálatot. Sorban, egymás után.

Szóval a film akár még katasztrófafilm is lehetne… van az a szemszög.

Persze szeretjük azt hinni, hogy mi, emberek, azért többek vagyunk ennél. Hogy nem csak az anyagi világ van, amit láthatunk, szagolhatunk, tapinthatunk, ízlelhetünk és hallhatunk. Hogy nem szűnik meg a valóság csak attól, hogy egy pillanatra elfordítjuk a fejünket. És még ha az elménk becsap is minket, hátha van ott valami, mélyebben, legyen az lélek, isteni szikra, érzések, vagy ezek keveréke.

Ha ez így van, akkor ez a film egyáltalán nem katasztrófafilm, hanem inkább fejlődéstörténet. Bizonyos szemszögből. A körülmények ugyanis rákényszerítik a hősöket, hogy lemondjanak a kézzelfogható (szagolható, ízlelhető, hallható és látható) tapasztalataikról – avagy illúzióikról, és megkeressék azt a valami mást, ott, mélyebben.

Lemondani, az persze sosem könnyű. Sőt. Mondjuk inkább, hogy nehéz. Meg még fáj is. Olyannyira nehéz, hogy inkább hallani sem akarunk róla. (És látni se akarjuk. Belátni, elfogadni meg pláne.)

Így aztán nem meglepő, hogy ahogy szűkül a filmbéli világ, ahogy fogynak a rendelkezésre álló érzékszervek, a legtöbben úgy reagálnak rá, hogy megpróbálnak együtt élni vele. Tudomást sem venni róla, hogy valami változott. Ha nincsenek ízek, akkor élvezzük az ételek textúráját és hőmérsékletét, és csakazértis járjunk tovább étterembe. Mondjuk azt, hogy a társaság kedvéért. És ne valljuk be azt, hogy azért, mert be vagyunk szarva.

A másik reakció pedig a védekezés. Ahogy a titokzatos járvány terjed, a kontrollmániások, akik szeretnék a dolgokat kézben tartani (tipikusan: a kormány), megpróbálják visszaszorítani azt. Például izolálni az eseteket. Eltüntetni a tüneteket. Intézkedéseket hozni. Nem sikerülhet nekik. Sose sikerül. Van az a szemszög, amelyből nézve a biztonság ugyanolyan illúzió, mint az egész képzeletbeli világ, amelyet megteremtünk magunknak, úgy általában.

Ha a körülöttünk (vagy: bennünk) lévő világ megszűnik, nemigen marad más választás, mint… egymás felé fordulni? Saját magunk felé fordulni? Összezuhanni? Megőrülni? Meghalni? Vagy megnézni végre, először, hogy mi is a tényleges valóság?

Erre a kérdésre nem adja meg a film se a választ, de legalább felveteti a kérdést. Na, ez az, ami miatt szeretem ezt a filmet.

(…)

Mindez persze csupán egy nézőpont a végtelen sok közül, nem muszáj pont ezt választanod. Van az a szemszög, ami alapján nem több ez sem, mint egy közepesen rossz romantikus történet. Vagy fura műfajkeveredés. Vagy idegesítő, érthetetlen katyvasz. Ha rám hallgatsz, nem hagyod magad befolyásolni, és megnézed magadnak, a saját szemszögedből.

írta: tsg

via: jammer.hu