Valamikor a kilencvenes évek elején történt

…hogy a fonyódi lengyel piac bazársorán sétálgatva belebotlottam egy kisebbfajta csődületbe. A csődület közepén egy lefordított kartondobozon egy narancssárga cowboykalapos, tagbaszakadt figura (mondom, a kilencvenes évek elején járunk) húzogatott ide-oda lefelé fordított gyufásdobozokat, ami alól időnként előugrott egy kis piros szivacslabda. A kalapos figura közben folyamatosan beszélt az ácsorgó ex-keletnémet turistáknak, hogy

“kommen, kommen! las vegas casino, papa kukken, wo ist rot?”

– mindeközben olyan sebességgel mozogtak a dobozok a kezei alatt, hogy tátva maradt a szám. Lehettem vagy tízéves és akkor jártam először piacon egyedül, földbe gyökerezett lábbal figyeltem, hogy mi történik. Egy ideig csak nőtt-nőtt a csődület, aztán jött egy Rudi Völler-frizurás német fickó és letett egy ötmárkást a dobozra. Elcsendesedett a csődület, aztán amikor rábökött az egyik skatulyára és előugrott alóla a szivacslabda, vigyorogva vette el a párját a kalapostól és hallani lehetett a kiengedett sóhajokat.

Ekkor esett le, hogy miről is szól a játék, és én is levegőt kapkodva néztem, hogy követni tudom-e a labdát a skatulyák között. Előrefurakodtam, hogy jobban lássam, mi történik, és mire odaértem, a Rudi Völler már két tízmárkást szorongatott egyre szélesebb vigyorral az arcán. Oldalba bökte a mellette álló bajszos németet, valamit susmorogtak, a bajszos pedig a kezébe játszotta az összes készpénzt, ami csak náluk volt. Odarakta a kupacot a kartondobozra. Megfagyott a levegő – lehetett vagy száz német márka ott, gyerekként csak a Kékfényben láttam ennyi pénzt egyben.

A narancs kalapos is felnézett, megállt egy pillanatra, és nagy gonddal látott neki a mutatvány kivitelezésének. Ide-mozgatta oda a skatulyákat és a labdákat, beszélt, mintha nem lenne holnap, és amikor feltette a kérdést, hogy “wo ist rot, miszter?” – pont úgy tűnt, hogy a kritikus pillanat előtt valami gikszer történt, mert egy pillanatra megláttam a piros labdát az egyik skatulya alól kikandikálni. Rudi Völler is látta, nem volt hülye, nem habozott, rábökött a skatulyámra. Ekkor végigfutott, hogy ez valami igen egyszerű és könnyű módja lehet a pénzkeresésnek, csak nézni kell a labdákat és ezt a kupac pénzt duplázva kapja vissza… egészen addig, amíg fel nem emelte a narancs kalapos a skatulyánkat, és nem hittem a szememnek, mert nem volt alatta semmi. Meghökkentem, hiszen basszus, ez nem lehet, hiszen pont láttam, hogy pár pillanattal korábban ott volt az a rohadt labda és azóta nem mozdult semerre a gyufásdoboz! Az én meghökkenésemnél már csak Rudi Völler arca volt meglepettebb, és fizikai fájdalmat láttam az arcán, ahogy a narancs kalapos behúzta azt a kupac német márkát a doboz mögé.

Megbabonázott, amit láttam

Elhatároztam, hogy én érteni akarom, hogy mi történik itt, mert a történetet vagy tízszer láttam megismétlődni, amíg be nem futottak a rendőrök és a narancskalapos és a kis pajtásai fel nem szívódtak a tömegben. Akkor, tízévesen szerettem bele a bűvésztrükkökbe és az “itt a piros, hol a piros” játékba egy álmos szombat délután. Nem értettem, hogy egy ennyire egyszerű dologban hogy csalhat meg a szemem – viszont az, hogy valami turpisság van a dologban, nyilvánvalónak tűnt tízévesen is, mert bármennyire is naiv voltam, azt azért én se gondoltam, hogy valaki azért ül oda a piac bejáratához, hogy készpénzzel lássa el a német turistákat.

Azóta eltelt egy csomó idő és ahol tudtam, utánamentem, hogy hogy is történik ez a turpisság a kartondobozzal meg a szivacslabdákkal. Volt, hogy Barcelonában a Ramblason odamentem a marokkóaikhoz, hogy nem érdekel a játék, itt egy húszeurós, ha megmutatják, hogy csinálják a trükkjüket, és addig nyaggattam a Gellért-hegy oldalában ücsörgő ősz hajú raj csávókat, amíg el nem zavartak, mert rontom a bizniszüket.

Lassanként rájöttem, hogy a szivacslabdás trükk és a hasonszőrű társai igazából azzal játszanak, ahogy az emberek agya és a látás működik.

Mert mindenki abból indul ki, hogy amit lát, az van.

Viszont élesen csak a látómező középső részén érzékeljük a kontúrokat, emiatt ahhoz, hogy az agy képet alkosson a körülvevő fizikai környezetről, a szemet folyamatosan ide-oda mozgatva kap részinformációkat, amiket automatikusan illeszt össze egy összefüggő(-nek gondolt) képpé. Persze ez csak vizuális képek összerakásához szolgálhatna alapul, viszont az agy felhasználja azt is, hogy miket tapasztalt korábban a látott dolgokkal kapcsolatban: milyen az anyaguk, a tapintásuk, a súlyuk stb. Na és itt jön a trükk, hogy ezt annyira automatikusan végzi, hogy fel se tűnik, csak alapul vesszük az előállított képet: az esetek nagy részében ezzel semmi baj sincs, viszont az “itt a piros, hol a piros” játékban ez igencsak fájdalmas következményekkel jár.

Az egyik pillanatban az egyik gyufásdoboz alatt megpillantottam a rikító piros szivacslabdát, a cowboykalapos elvette a kezét a mozdulatlan dobozról, és feltette a kérdést, hogy hol van. Az agy összerakta a képet: a labda szilárd és nem bír átesni a kartondobozon, se a gyufásdobozon, így aztán tuti, hogy ott van, ahová szegény turista is mutatott. Igen ám, de a csavar ott van a történetben, hogy van az az apró pici mozdulat, amikor elvette a cowboykalapos a kezét a dobozról: valójában áttolta a labdán az utolsó mozdulattal a gyufásdobozt (a szivacs remekül tapad a kartondobozon) és valójában a tenyerében volt egész idő alatt.

A mutatvány zseniálisan volt felépítve: láttam sokszor működés közben, de a narancskalapos csóka és a kispajtásai hibátlanul hozták a figurát. Kezdve a beépített beetetőemberekkel, akik addig “nyernek”, amíg nem jön az igazi palimadár, aztán az, hogy addig hagyták nyerni, amíg a nagy lóvét be nem tolja. Az agy nem hülye, folyamatosan tanul: először is ott volt az, hogy Rudi látta a kis összegeket nyeregető arcokat, szerencsét próbált és nyert. És megint betett egy kicsit, megint nyert, majd harmadszor is – ekkorra kialakult a mintázat a fejében, hogy egyrészt ez könnyű, másrészt tényleg csak annyi dolog van itt, hogy figyelni kell és bökni, a kalapos meg mindig megduplázza a betett pénzt. Rudinak fel se merült a fejében, hogy lehet, hogy itt nem róla szól minden, nem fog túljárni a kalapos eszén, mert a kalapos egy lépéssel előtte jár és hátrébbról szemléli az egész helyzetet.

A mintázat ugyanaz. Kis összeg, némi apró – nyerünk. Kicsit nagyobb összeg – megint nyerünk és már jöhet is a kotorászás a tárcában, hogy minden bankjegy megduplázva jöjjön vissza. Összességében arra fizet rá minden palimadár, aki valaha is leállt játszani, hogy elhiszik, hogy amit látnak, az a valóság, minden odatett bankjegy, ha figyeli a labdát, egy kis barátjával jön vissza.A játékot meg lehet fogalmazni úgy is, hogy:

“Mennyire vagy biztos abban, hogy az van, amit látsz?”

Az “itt a piros, hol a piros” játék egy nagyon vicces módszer arra, hogy összegszerűen meghatározzuk a biztosnak levés “mértékét”: Rudi esetében ez az összes nála levő készpénznél is magasabb összeget jelentett.

De vajon miért emelkednek a betett összegek? Miért kockáztat egyre többet a legtöbb játékos? Mi zajlik ilyenkor?

Vegyük szemügyre az agyban zajló folyamatokat a játék során. A játék valójában akkor indul, amikor a reménybeli játékosok először pillantják meg a dobozt. A legtöbben ilyenkor legyintenek és továbbmennek, mert ismerik a játékot, vagy dolguk van, vagy nem érdekli őket az egész. És fontos, hogy Marokkótól Bukarestig mindenhol ugyanaz a szabásminta, magát a játékot nem igazán csomagolják vagy próbálják álcázni: ott van három doboz, egy apró valami az egyik alatt egy tárgy és már indulhat is a móka.

Az ok, amiért ez így van, pofonegyszerű: aki úgy ráharap a horogra, hogy ennyire nyilvánvaló a lehúzás, az nagy eséllyel fog beleszaladni abba a spirálba, amit vagy tucatszor láttam akkor délután. A narancskalapos kollégáinak se idejük, se energiájuk arra, hogy fölöslegesen bajlódjanak a játékkal, ők adott idő alatt a lehető legtöbb balekot akarják kifogni a tömegből. Ehhez az kell, hogy aki játszik, ne kezdjen el gondolkodni félúton, amikor még mínuszos a történet: erre az, hogy a játék mindenféle körítés nélkül zajlik, tökéletes előszűrő. Aki tehát játszani kezd, már sejthető, hogy igen nagy összegekben fog fogadni arra, hogy amit lát, az a valóság.

Ezzel együtt a legtöbben óvatosan kezdenek: néhány eurót/márkát/stb tesznek fel és ezt rendre meg is nyerik. Aztán felteszik megint a kis összeget, az is visszajön: az egymást követő nyerések után beindul egy csomó minden a testben, amit az ember alapvetően kellemesnek minősít. Egyrészt mindenkinek tetszik a gondolat, hogy úgy jár túl a másik eszén, hogy ez ráadásul határozott anyagi előnnyel is jár.

Másrészt a “tetszik” hatására bekapcsol a testben egy csomó hormon, egy csomó biokémia, ez pedig tovább erősíti az illúziót, ami megágyaz annak, hogy egy ponton a kétely legcsekélyebb szikrája nélkül, teljes magabiztossággal rakja fel az összes nála levő készpénzt. Ekkor már magasan van a pulzus, fenn van az adrenalin, csak épp már eleve csőlátással kezdett a játékos (hiszen belekezdett a játékba), még könnyebben lesz vezethető a figyelme egy kósza “kikandikáló” piros szivacslabdával. Ezek alapján már adódik is a válasz a korábbi kérdésre:

“Az az igaz, amit én gondolok”

“…és minél többször látom valóságnak azt, amit gondolok, annál biztosabb vagyok benne, hogy mindig is így lesz.“

A kartondobozon játszó marokkóiak példáját elemezve eljutottunk egy igen fontos következtetésig: az agy szereti azt hinni, hogy amit gondol, az a valóság. És minél több megerősítést kap erre, annál biztosabb a saját előrejelzéseiben. Az agy pedig folyamatosan tapasztal, egy 35 éves ember agya 35 évnyi tapasztalás lenyomataiból készít előrejelzéseket, gyorsabban, mint bármilyen számítógép.

A lenyomatok között ott van rengeteg tapasztalás például a test képességeivel, sebességével, hajlékonyságával kapcsolatosan, így a 35 éves agynak elég komoly mintakészlete van például arra, hogy előrejelezze emberi testek képességeit és mozgását. Emiatt tűnik földöntúlinak a cirkusz, hiszen ott olyan kunsztokat csinálnak az akrobaták, amire a néző agya szó szerint nincs felkészülve. Sokan feltételezik első lépésben azt, hogy valami csalás van a mutatványban, rejtett kötelek vagy egyéb hasonló turpisságok formájában. Az agy itt is védi az eddigi dolgait, az eddigi tapasztalásokat, nem akar semmit feladni sem a tapasztalásokból, sem a belőlük alkotott elképzelésekből. És ez azt is megmagyarázza, hogy felnőtt emberekből miért veszik ki a cirkusz iránti érdeklődés: egyszerűen túl sok mindent kéne feladni az eddigi elképzelésekből már a levegőben repkedő artisták puszta látványától is.

Vagy vegyünk egy másik példát: egy csomó videó található a youtube-on látszólagos gravitációs anomáliákról, amikor látszólag “felfelé” kezdenek gurulni dolgok, ha otthagyják őket egy lejtőn.

Itt is az történik, hogy ellentmondásba kerül az agy: látszólag felfelé indulnak el a lejtőn guruló dolgok, a valóságban viszont az a helyzet, hogy a környező lankásnak tűnő táj még a “lejtőnél” is jobban lejtenek, az agy pedig automatikusan befordítja az eddigi, vízszintes horizontnak megfelelő szögbe az egész képet. És itt is bejön az a faktor, hogy az agy védi az eddig elképzeléseit, ugyanis sokan előbb gyanakodnak “dimenziókapura” meg valamiféle “gravitációs anomáliára”, mint egyszerű optikai csalódásra és hibás térérzékelésre, ami az elképzelések hibás mivoltára utalnának.

Az agy előrejelzésein alapulnak a bűvésztrükkök is

Amikor a nézőközönség meghökken, hogy úúú, ez hogy lehetséges, akkor az agy leakad azon, hogy amit lát, az nincs összhangban azzal a mentális modellel, ami mentén folyamatosan előrejelzi, hogy mi várható egy-egy mozdulatot követően. Ha nem egyezik az, amit lát azzal, aminek történnie kéne, felnőtt emberek előbb gondolnak varázslatra és mágiára, mint arra, hogy nem az van, amit alapul vettek az előrejelzés megtételekor – vagy nem gondolnak semmit, hanem egyszerűen hagyják az egész kérdést a csodába és bedobozolják az egész műsort azzal, hogy “ejj, gyeremama, ide se jövünk többet”.

Végérvényesen be vagyunk zárva a fejünkbe?

Vajon az agy mindenképp így működik és életünk végéig bele vagyunk betonozva egy elképzelésekből gyúrt álomvilágba? Az emberi agy az eddigi példák alapján egy reménytelenül zárt képzelgőrendszer lenne, ami csak “jobb híján” fordul a valóság felé és minden egyes túlélt nap megerősíti a saját halhatatlanságunkba vetett hitet?

Nem feltétlenül.

Aki már próbálkozott bűvészkedéssel, tanúsíthatja, hogy az egyik legnehezebb feladat meglepő módon a gyerekzsúros fellépés, ugyanis a gyerekek jóval kevesebb elképzelést hurcolnak oda, amit felhasználhat a bűvész az agyukban a mutatvány során. Máshogy figyelnek, mint a felnőttek és valahogy mindig akad egy sasszem, aki kiszúrja, ha valami gyanús történik és nem tükörsima a mutatvány kivitelezése.

Az előbbiek alapján érthető, hogy mi az oka ennek: a gyerekek agyában jóval kevesebb berögződött minta vár bevetésre készen és emiatt inkább a szemüknek hisznek, mint az agyuk előrejelzéseinek. Sőt: érdeklődnek a világ dolgai iránt és inkább utánamennek annak, amit nem értenek, mint hogy jobb híján a saját képzelgéseikkel tömjék be a lyukakat.

Ez a fajta, nyitottságon alapuló világlátás nem idegen senkitől! Mindannyian így kezdjük, és biztosan van mindenkinek legalább egy olyan emléke zsenge gyerekkorából, amikor feltett egy kérdést egy rakás felnőttnek és megfagyott a levegő, mert olyasmire kérdezett rá, amit mindenki magától értetődőnek vett és akkor döbbent rá, hogy nem igaz, amikor végiggondolták, hogy mit is kéne válaszolni a kérdésre.

Gyerekként naponta tettünk fel olyan kérdéseket, amik szembesítették a körülöttünk lévő felnőtteket azzal, hogy a mintáik alapján alkotott képek nem feltétlenül fedik a valóságot, azaz nem használhatóak maradéktalanul a dolgok erőrejelzésére. És talán az is megvan, hogy úgy reagáltak a kérdésekre, ahogy a cirkuszos példánál láttuk… A magam részéről annyiszor megkaptam, hogy nem kéne ilyen hülye kérdéseket feszegetni, amíg én magam is feladtam a dolgot – no meg lett annyi mintám közben, amiből már saját kútfőből is egyre biztosabban tudtam előrejelezni és értelmezni a világ történéseit.

Igen ám, de ahogy felnőttem, közben valami elveszett…

és ez a valami maga a valóság. Ugyanis az agy mechanizmusai alapján kerültem azokat a helyzeteket és ingereket, amiben megborult volna az elképzelés a világról, és szép lassan megmaradt egy csomó gondolat, amit előrébb valóként kezelt az agyam az érzékszervekből érkező ingereknél. Aztán újabb és újabb megerősítések érkeztek a kitaláció működőképességére, ahogy a Rudi Völlerrel is a fonyódi piacon, én is egyre nagyobb tétekkel fogadtam arra, hogy amit látok, az a valóság. Kitaláltam hát egy világot, amivel körülvettem magam és azóta is védem ezt a kis képzelt univerzumot minden ellen, ami fenyegetést jelenthet rá… de vajon mennyire lehet valóságos egy világkép, amit egy hétéves gyerek egyetlen kérdése be tud borítani?

Talán nem vagyok ezzel egyedül. Ami felé pedig megyek ezzel a mechanizmussal, az a kiégés és az unalom, ugyanis a világ egyre inkább olyan lesz, mint az elképzelések, az ezzel ellentétes ingereket ha kell, erőszakkal zárom ki.

Viszont ami marad, az meg mindig ugyanolyan…

Hogy lehet ebből kijönni?

Itt kezdődik a munka… ugyanis az, ami mentén az agy felépítette a világról alkotott és féltve őrzött képét, megismerhető és feltérképezhető. A feltérképezhető világból meg feltérképezhető előrejelzések jönnek és ezeket elcsípve lehet szabadulni saját előrejelzéseink csapdájából.

írta: Kovács Zsombor