Úgy kezdődik, hogy a főszereplő meghal. Háromszor. (Vagy négyszer.) És ez csak a kezdet.
Vannak filmek, amiket azért nehéz végignézni, mert az elbeszélésmódja eltér a megszokottól. Nincsenek benne elviselhetetlen szörnyűségek, nem is nézhetetlenül pocsék, egyszerűen csak máshogy mesél, mint a többi film, erősebben feszegeti a film megszokott kereteit, mint mások.
Amíg pl. Tarantino a Ponyvaregény sztoriját nagyobb darabokra kockázta, és kevert egy kicsit rajtuk, arra azért odafigyelt, hogy követhető maradjon a történet, addig Jaco Van Dormael a Mr. Nobody szerkezetének összerakásakor nem volt ennyire rendes. Jó, ha a végére összeáll valami a néző fejében.
Viszont amikor összeáll, akkor hirtelen nagyon egyszerűvé válik, és még az is kiderülhet, hogy a nagy kuszaságnak is volt helye, célja, értelme.
Hogy odáig elérj, megpróbálhatsz nyitni egy kicsit, elengedni az ellenkezést, a ragaszkodást a megszokotthoz, meg az “áhhnemérteméneztazegészet” hozzáállást. Ha ezekkel nézed végig, akkor egyrészt úgyse nézed végig, másrészt jó eséllyel kaotikus, túlbonyolított izének fogod elkönyvelni. Ha nyitsz, akkor pedig lehetőséged van megnézni és beengedni egy filmet mondanivalóval, és annak a veszélye is fennáll, hogy hat rád.
Az meg kinek hiányzik, nem?
Az első félóra-óra tényleg elég kusza. Utána se lesz sokkal egyszerűbb, csak a kuszaság oka kezd tisztulni szépen lassan. Nem csodálom, ha a hollywoodi típusú forgatókönyvhöz szokott szem hiányolja belőle a kapaszkodókat. Több történetszál megy, nem is annyira párhuzamosan, mint inkább összevissza, majdnem véletlenszerűen csap át egyik a másikba, legtöbbször laza asszociációkon keresztül. Valaki a medencébe ugrik – a másik történetszálon autó csapódik a vízbe. Van, hogy csak úgy követjük a főszereplőt a lakásban, és a tükrön keresztül egy másik valóságba keveredünk. (Azt a snittet most se nagyon értem, hogy csinálták.)
Van olyan szemszög is, hogy az egészet a főhős, Nemo Nobody időskori, 118 éves énje meséli, aki az utolsó halandó a földön 2092-ben, amikor már egyébként a technika lehetővé teszi, hogy az emberek ne haljanak meg, ha nem akarnak.
De ez is csak egy olvasat.
Egyébként le a kalappal a maszkmesterek előtt, nem semmi munka az, ahogy Jared Leto-ból öregembert varázsoltak. Noha még mindig azt hiszem, hogy egy fiatal színész sosem fog tudni eljátszani hitelesen öreget, csak egy öreget játszó fiatalt, mert valami mindig hiányozni fog belőle (a kor, talán), ez itt most egészen megközelítette a célt, szerintem.
Ami lassan, de biztosan lejön, hogy Nemo különböző valóságokban éli életét, amik között időnként átkapcsolgatunk. Hol ezt a csajt veszi el, hol azt, hol boldog párkapcsolatra lel, hol valami egészen másra, hol vadul keresi a boldogságot, hol kiábrándul belőle. Néha ugyanazok a gyerekei, csak más a nevük, másik szálon véletlenül összefut a csajjal, akivel az egyik szálon házaspár, néhol megözvegyül, máshol meghal, és így tovább.
Különböző életeket él, különböző sorsokat, és a film ezt nagyon sokféleképpen, sokféle stílusban meséli el. Van itt minden a nagyon komoly családi drámától és a kamasz-romantikától a szuperszínes vígjátékon át a sci-fi kalandig – amit az egyik történetszálon írogat Nemo, de a film azért bele-beletekint abba is, csak hogy még bonyolultabb legyen az összhatás -, vagy az érthetőre butított tudományos műsorok stílusáig – mert egy másik szálon Nemo egy ilyen műsort vezet.
Mindennek van oka. A tudományos műsornak magához a történethez sok köze ugyan nincs, de remek ürügyül szolgál arra, hogy meséljen egy kicsit a történet mozgatóerejéről, hátteréről, ilyen fura dolgokról, mint idő, tér, valóság, kvantumfizika, lehetőségek meg hasonlók. Nem túl mélyen, még épp érthetően, aztán annyi, Nemo kilép a díszletből, és megy tovább élni azt az életét, amit azon a történetvonalon éppen él. Vagy hal.
A sci-fi szál sem (teljesen) öncélú. Bár nyilván meg lehetett volna oldani a filmet az űrhajós szál nélkül is, de Jaco Van Dormael úgy döntött, hogy beleteszi, és azóta benne van. Szóval ebben a valóságban, amelyikben most mi vagyunk, szerepel a filmben a sci-fi szál, és segít olyannak lennie a filmnek, amilyen. Mivel ezt a sztorit Nobody írja, és önmagát teszi meg benne főszereplőnek, így ami ott történik, az róla szól, a gondolatairól, az érzéseiről, a világlátásáról. Tehát, bár néha tényleg fura, hogy egyszer csak űrhajó, mégis működő eszköze a filmnek.
És még ráadásul Nemo gyerekkora is elő-előkerül, hiszen ott válik szét a története, élete bizonyos pontján. Valamikor nyolc-kilencéves kora környékén szakad szét az élete fonala szálaira, és indul el egymástól eléggé eltérő irányokba.
Nemónak van egy nagyon fura tulajdonsága: néha látja a jövőt. Ugyanúgy, ahogy más a múltra emlékszik, ő képes a jövőre is emlékezni. (Még arra is emlékszik, hogy hogyan lett ez a képessége, egy kicsit giccses jelenetben fel is idéződik, angyalokkal meg unikornissal, de tökre megbocsátom a filmnek, mert az az egyszarvú már annyira túlzás, hogy szerintem csak vicceltek.)
Ahogy közeledünk a film vége felé – és az öreg Nobody bácsi lassan befejezi a történetét -, egyre jobban összekuszálódnak a valóságok, képzeletek, történetszálak. A finálé előtt még benézhetünk egy pillanatra a kulisszák mögé.
Amikor pedig letisztul az egész, az számomra olyan élmény volt, mintha eddig csupán két dimenzióban néztem volna valami viszonylag egyszerű térbeli test átláthatatlan vetületi ábráját, majd egyszer csak elém került volna maga a tárgy, térben. Hirtelen minden a helyére került.
Aztán az is kiderül, hogy attól, hogy valaki ismeri a tette lehetséges következményeit, attól még döntenie kell, és a döntéssel vállalnia kell annak minden következményét is. És felelősséget vállalni még akkor sem gyerekjáték, ha minden lehetőséget ismersz. (Hát még ha nem.)
Nem dönteni viszont lehetetlen, szóval nincs más út, mint dönteni.
írta: tsg
via: jammer.hu