Van bennem egy Hulk. Egy vérfarkas. Egy Mr. Hyde.
Az egyik pillanatban még elégedett vagyok és jó kedélyű, a következőben:
Csak mert mondjuk irigy lettem, vagy féltékeny… Azaz egy másik ember megjelenése, válasza, arckifejezése, hatása a társaságra, jobban tetszik nekem, mint a sajátom.
Ismerős a szitu? Gondoltam.
Tehát az indulatról lesz szó. Elborult az agya. Vérszemet kapott. Bepöccent. Kiakadt. Hétköznapi dolgok ezek. Hihetetlenül be tudok rágni azon, amit egy másik emberről gondolok. Tulajdonképpen a saját gondolatom hergel fel.
Filmekben is látunk ilyet bőven, bár azt leszögezném, hogy az indulat a rossz fiúknál játszik. A jófiúk inkább dühösek. Az más.
A valódi dühben hatalmas erejű elindulás van, egy mindenen áttörő erő. Düh a hős elhatározás megtenni mindent a nemes cél érdekében.
Hétköznapi példa: rászorult a csemegeuborkás üvegre a teteje.
Düh: mindent, de tényleg mindent beleadva nekiveselkedni a kinyitásának.
Indulat: odavágni a konyhakőre, vagy toporzékolva csapkodni körülötte a konyharuhával, vagy csöndben szitkozódni, hogy ott rohadjon meg az a rohadék uborka (és ez be is fog következni később, ha nem fogyasztjuk el).
A düh tettre sarkall, minden figyelmet és erőt összepontosít. Az indulatban nincs tett, se alkotás, sőt, inkább a tett elkerülése a célja. Vagyis az, hogy kitomboljam magam, megszabaduljak attól a feszültségtől, amit magamba találok. Ahelyett, hogy keresném az okát.
Hogyan nézek ki indulatosan? Leginkább ijesztően. Miért lehet a célom az, hogy megijesszek valakit? Hogy a másik ne jöjjön közelebb. Sőt, lehetőleg távolodjon tőlem.
A vadászó tigrisnek nem célja, hogy megijessze a zsákmányát. Sőt, minél később tűnik fel, hogy ott van, annál biztosabb a vadászat sikere. Az ijesztgetés inkább azokra az állatokra jellemző, akik amúgy nem akarnak küzdeni, sőt, inkább védekeznek, mert alighanem a rövidebbet húznák, és azt se sokáig. Ezt alapul véve lehetséges, hogy a ijesztő indulatom mögött félelem rejtőzik.
Félelemből támadok, mint az ideggyenge kisméretű szobakutyák? Végül is minden főgonosz életútjában megtalálható az ijedt kisgyerek, aki később a biztonság reményében az embertelenség felé mozdul.
Forrás: pinterest.com
Tegyük fel, hogy félek. Mitől? Lássuk, mi történik eggyel azelőtt, hogy eldurranna az agyam. Mi az, amit később úgy értelmezek, hogy egy másik ember felbosszantott? Elhangzik valami, vagy látok valamit, ami egyáltalán nem illik bele az addigi elképzelésembe. Úgy is mondhatjuk, hogy az elképzelésem és a valóság között különbség válik nyilvánvalóvá. Vajon a valóságtól félek? Vagy az elképzelésemtől? Vagy attól, hogy a kettő nem ugyanaz?
A valós veszélyre reagálni egészen más, mint a hiszti, az indulat. A valós veszély teljes embert kíván, hiszen a túlélésről szól. Fizikai és mentális szinten is maximumot kell nyújtani, különben tényleg baj van.
Az elképzelésemtől félni… Hát, igen. Tudok olyan gondolatokat szőni, amiktől én magam is megijedek. Egy kis történetecske, ahol bajom esik, és már össze van szorulva a gyomrom. De hogyan van ez? Hisz nem nekem lett bajom, csak a magamról alkotott képnek… Összekeverném a kettőt?
Bizonyos szempontból pontosan ez történik.
Attól félni, hogy a valóság és a képzeletem különbözik, az mit jelent? Parázok, hogy kiderül, hogy amit képzelek magamról, az nem valós.
Persze, hogy nem az, hiszen én képzelem, de amíg nem derül ki, addig beleélem magam. Történetet írok saját magamról, kedvem szerint formálom… ezt veszi el tőlem a valóság. Ezt féltem. Hogy igazából nem vagyok milliomos, filmcsillag vagy rocksztár.
Mit lehet tenni? Két irány biztosan van.
Az egyik, hogy ráerősítek az elképzeléseimre. Leszarom a valóságot, inkább úgy rendezem a dolgokat, hogy ne derüljön ki a saját magam számára se, hogy amit képzelek, az nem a valóság. Ennek az iránynak a nehézsége, hogy nem fog sikerülni. A képzelet sose lesz valóság, hisz képzelet. A világ nagyon változékony, nagyon sokszínű, nagyon… valóságos. Akármilyen részletes másolatot készítek róla, ordít a különbség. Ráadásul, mivel a valósággal folyamatos kapcsolatban vagyok, azt látom, azt ízlelem, azt szagolom, így aztán valahol belül, mélyen végig tudni is fogom, hogy a képzeletem és a valóság között van öt apró eltérés, amik közül a legerősebb az, hogy a képzeletem nem valós. Szóval nagyon el kell zárnom magam a tényektől, hogy ez működjön. Teljesen meg kell őrülnöm hozzá, jobban, mint Jokernek, a Grincsnek, Darth Vader-nek, vagy más főgonoszoknak, akik az utolsó pillanatban még képbe kerülhetnek.
A másik, hogy nyitok a valóság felé.
(De.)
írta: Dudás Anna
via: jammer.hu