Egy szeptember közepi csütörtök estén a Normafán maroknyi kis csapat gyűlt össze, hogy a naplementét bevárva, kilátóról-kilátóra haladva barangoljanak egyet az erdőben, kihasználva az indián nyár utolsó meleg napjait. A túrát a Magyar Turista Egyesület és a Fontanus Freestyle közösen szervezte.
Volt, aki egymagában, voltak, akik kisebb csoportokban érkeztek. Mikor már mindenki megérkezett, Tamás, a túravezetőnk, köszöntőjét hallhattuk, ami után mindannyian beleegyeztünk, hogy a rólunk készült képek bejárják a világhálót (na jó, talán ez nem így, nem ebben a formában hangzott el:).
Közben akadtak, akik már elindultak fölfelé.
Első célpontunk a János-hegy volt, küldetésünk pedig az Erzsébet-kilátó bevétele.
Sikerült megcsodálnunk a normafai fejlesztéseket testközelből, és a csapatot átvezetni az építési területen. Valaki fel is vetette, hogy legközelebb a 4-es metró szervizalagútjába is mehetünk… Ezúton is köszönjük a ötletet, mindenképp megfontoljuk! 🙂
Végre az erdő ismerős arcát mutatta, és a maradék pár száz métert már ezen az úton tettük meg. 19:45-re értünk a kilátó tövébe, éppen zárás előtt. Mondani sem kellett, mindenki tudta a dolgát: roham a tetőre!
A látvány ezúttal is magáért beszélt.
Ez egy olyan dolog, amit nem lehet megunni. Kicsik és nagyok egyaránt lelkesen szemlélődtek.
Bevillant az első emlékképem a kilátóról, juhhú 24 évvel később ismét itt, csak a testvérem kiáltása hiányzott mellőlem! Bár, jobban belegondolva, legalább az egyik fülemre hallok még.
Mikor leértünk, kiderült, hogy valójában csak azért sétálgatunk, hogy Ági, a fotósunk anyagot tudjon gyűjteni. Még arra is rávett bennünket, hogy visszafelé (!) menjünk, mert csak egy adott helyszínen tudja lefotózni azt,amit szeretne. Ez lett belőle:
Utólag azt mondom, belefért az a kitérő.
Ezt követően végképp hátrahagytuk a civilizáció utolsó bástyáját és a közvilágítást, irány a sötétség és ismét az erdő! Előkerültek a különböző fej – és zseblámpák, és megkezdtük ereszkedésünket a Szépjuhászné felé.
A gyerkőcök vezették a sort, és rendszerint el-eltűntek a fák között, hogy aztán az óvatlan túrázókra ijesszenek. Igazi szellemkastély-hangulatot teremtettek.
Mikor ismét érintettük a város területét, elbúcsúztunk lelkes kis „szellemeinktől” és a szüleiktől. Aki akart ugyanis, a Szépjuhásznénál ki tudott szállni a túrából, és vissza tudott jutni a Széll Kálmán térre tömegközlekedéssel.
Megszámláltuk egymást, és folytattuk felfedezőutunkat. Beléptünk az egykori pálos kolostor romjai közé . Sajnos már csak az alapja maradt meg a létesítménynek, köszönhetően viharos történelmi múltunknak, de még így is magával ragadta ez a helyszín csapatunk tagjait.
A Szépjuhásznénál megtöltöttük a kulacsainkat, majd szembenéztünk a mai utolsó hegymenettel: a Nagy-Hárshegy és rajta a Kaán Károly-kilátó. Itt már nem volt megvilágítás, izgatottan vártuk, mikor pillantjuk meg a fából készült építményt.
Sikerült, felértünk a tetőre, és a kilátó is a helyén volt, pedig már-már az a benyomásom támadt, hogy elvitték onnan valahová sokkal-sokkal messzebbre… 🙂
A torony tetejéből ismét varázslatos látványban fürdőzhettünk. Újabb szemszögből láthattuk a várost, ami ilyen távolságból inkább békésen szunnyadó tájkép érzetét keltette, semmint egy rohanó, idegőrlő nagyvárosét.
Mi az a sötét folt előttünk? Bizony ám, az nem más, mint a Kis-Hárshegy. Ne is húzzuk itt tovább az időt, indulás!
Rövid sétával a gerincen elértük a Makovecz Imre által tervezett kilátót, amely méretében ugyan elmaradt a másik kettő mögött, de stílusában semmiképp. Így, sötétben, kicsit Barad Dúr-ra emlékeztetett a látvány, de aki nem Gyűrűk ura rajongó, annak nagyobb esélye volt elcsípni azt a bizonyos objektív szemszöget, a kilátó kilétét illetően biztosan.
Megpróbáltuk kivilágítani az objektumot, és mikor rájöttünk, hogy ez nem fog menni, inkább magunkat világítottuk meg, hűen maradva a gyerekek által megkezdett „szellem-mozgalomhoz”.
Végül arra gondoltunk, miért is ne világítanánk meg a fotóst, segítettünk neki képezni a fényt…
Innen már csak ereszkedtünk lefelé, a Gyermek-vasút sínein keresztül a végállomás felé, Hűvösvölgybe. Újra fények és villamossínek mellett haladtunk. Már csak egy küldetés volt hátra, feltartani a villamost, amíg a túravezető is megveszi a jegyét.
A villamoskocsiban már nem ismeretlen emberek, hanem egy kis csapat üldögélt, akik maguk mögött tudhattak egy éjszakai kalandot az erdőben. Élénk társalgás folyt köztünk olyan fontos témákban, mint hogy hány gyerek szerepelt már a Kinder csokis dobozon, és hogyan lehet „dizájn” terméket építeni hulladékból. Ez utóbbit gyakorlatban is kipróbáltuk.
Természetesen elkezdtük tervezni a következő útvonalat is.
Visszagurulva a Széll Kálmán térre búcsút intettünk egymásnak, ki-ki elindult az otthona felé, azzal a jóleső érzéssel, amit a természetjárás és az új barátok adtak, és éjfélkor már mindenki az igazak álmát aludta.
Beszámolt: Gáspár Dóri
Fotók: Dudás Ági