A gyerekek – főleg a kicsik – nagyon sokat kérdeznek, a rendelőben is. Minden érdekli őket a kezelőasztaltól kezdve a saját csontjaikig. A szülőkön gyakran látszik a fáradtság és az, hogy már megszokták a gyerek kérdéseit és azt is, hogy adjanak rá valami sablonos választ.

Pedig egy gyerek számára minden kérdés fontos – ugyanúgy, mint egy felnőtt számára. A gyerek ugyanazért kérdez, mint a felnőtt: meglátott a világból egy olyan részt, ami számára ismeretlen és az ismeret, amire rákérdez, szükséges számára valaminek a megértéséhez. Azért fontos, hogy ezekre a kérdéseikre milyen választ adunk, mert lehet, hogy éppen valami olyan dolgot keres, amit szeretne elmondani, de nincsen még hozzá megfelelő készlete, ismerete, nem tudja magát kifejezni. A gyerekek sokszor azért nem jelzik a fájdalmat sem, vagy a tüneteiket, mert egyszerűen nem tanulták meg, hogy az mi, hogy az fontos és azzal lehet mit csinálni.

A gyerek lát és tapasztal dolgokat, de ezeknek nagy részét nem érti, mert alapfogalmakat sem ért hozzá.
Van, hogy a saját kis logikájával, a már meglevő ismereteinek birtokában kreál valamilyen választ a saját kérdésére – ezen a felnőttek jókat szoktak nevetni.

A gyerekpszichológiában – ha máshogy nem, a filmekből – ismert, hogy a kicsi gyerekektől információt a rajzaikból szoktak kinyerni, vagy abból, hogy hogyan játszik. Holott a gyerek szóban is kommunikál. A kérdéseit figyelve fel tudjuk térképezni, hogy mi foglalkoztatja, milyen információkra van szüksége, hogy kifejezze magát.

Éppen ezért fontosak a válaszaink is.

El tudjuk csapni a gyerek kérdését egy egyszerű, mindenkit megnyugtató válasszal is, amivel viszont lehet, hogy hátráltatni fogjuk abban, hogy megértse a benne zajló dolgokat.

Egy olyan kérdésre, hogy

  • hogyan működik a szívem?
  • hol van a nagypapa (aki meghalt)?
  • mitől vagyok szomorú?
  • vannak-e tündérek/angyalok/boszorkányok…stb.?

egyszerű adni egy pár szavas választ, amitől a gyerek abbahagyja a kérdezést. Ha viszont olyan szemszögből nézzük ezeket a kérdéseket, hogy őt valamiért érdekelni kezdte, tehát akar valamit ezzel, csak még nem tudja, hogy mit, akkor érdemes megfontolni a választ ezekre a kérdésekre.

Amit sok szülő nem tud: a gyerek elfogadja azt a választ is, hogy: “most nem tudok rá válaszolni, utána kell néznem egy kicsit, beszéljük meg este”. Egy-egy ilyen kérdésre adott válaszunk egy nagyobb beszélgetés kezdete lehet. A gyerekkel való beszélgetés pedig lehet egy olyan tapasztalat, amit csak akkor élhetünk át, ha valóban figyelünk: feltérképezni, hogy honnan jött a kérdés, minek kapcsán, mi érdekli, mit tud már kifejezni és mit nem abból, ami benne/vele történik. Mihez adjunk neki még szavakat és mihez adjunk még ismeretet, hogy megérthesse.

 

Semmiben nem különbözik ez attól, mint amikor valaki orvosként felkeres és a kérdései nyomán szépen lassan tárul fel előtte az, hogy a panasza, amivel hozzám fordult, mit érint, miből indulhatott ki, milyen kimenetele lehet.

Felnőttként már elfelejtünk kérdezni.

Megtanuljuk, hogy ha bajunk van, hova kell menni.

Egy vizit során a felnőttektől először én kérdezek – sokat. Utána vizsgálódok. Utána magyarázok, mutogatok – megint csak sokat. Ezután lesznek mindenkinek kérdései, meg rácsodálkozásai a saját testére, a benne zajló folyamatokra, majd arra vonatkozóan, hogy “ez van most, mit tehetek?”

Orvosként megtanultam, hogy mennyire fontosak a kérdések és mennyire fontos, hogy milyen pontos választ adok, mert egy ember élete múlhat rajta. Szülőként a gyerekkel szemben sem más a helyzet.

írta: Dr. Bajzik Éva
mozgásszervi rehabilitációs szakorvos
a Fontanus Akadémia Testtudat Tanszékének vezetője