Haramiák karácsonya

Az utazók mindjárt megérkeznek a kereszteződéshez, hallotta a kocsis kurjantásait… körbenézett, figyelte a többieket, ahogy láthatatlanná váltak: Csámpás az avar alá lapult, Denton és Kisdenton (a testvérek) a kökénybokrok mögött hasaltak, Kese a fenyő ágait választotta. Zorek pedig – mivel ő volt a főnök – nem rejtőzött el. Ő csak kényelmesen lóbálta a lábát az egyik ágon ülve, ami méteresen belógott az út fölé.

A hírhedt Yeld Wood-i Haramiák – gondolta – a zsiványok, akik közül most már néhány hónapja ő is egy. Befogadták, mert alanyi jogon helye van e díszes társaságban annak, aki fejére 200 aranyat meghaladó vérdíjat tűzött a báró. Ő, Parr, élve vagy halva 350 aranyat ért, mert – megunva, hogy az uraság folyton véresre verte a lovakat – szélnek eresztette a ménest. A többiekről keveset tudott, bár gyanította, hogy komolyabb bűneik lehettek… Zorekről az a hír járta, hogy több katonát a másvilágra küldött, mikor a báró magához akarta rendelni szerelmét az „első éjszaka” jogán és megfagyott a szíve, mikor az egyik pribék látva a pusztítást, egyszerűen megölte a lányt. Denton és Kisdenton valami kerítés körüli vita miatt lettek törvényen kívüliek, Csámpás tolvaj volt, aki egy kakastól a gyémántokkal kirakott hercegnői diadémig már szinte mindent lopott, Kese pedig… róla nem tudott semmit, mert Kese nem beszélt. Kisdenton szerint valami olyat tett, ami miatt kivágták a nyelvét, de ezt a társaságban senki nem erősítette meg.

Erősödött a paták dobogása és a kocsi zörgése.

A szabály egyszerű volt: a poroszlókat vagy aki fegyvert ragad, meg kell ölni, az asszonyokat, gyerekeket meg kell félemlíteni, aranyat, ékszert, élelmet begyűjteni. A halottak a gyűjtőverembe dobni és eltemetni. A dolog végeztével pedig külön utakon visszamenni a barlangba.

A lovak prüszkölve álltak meg, mikor Zorek az ágról hirtelen eléjük ugrott. Mire a kocsis kirántotta volna a tőrét, Kese nyila már le is terítette és tompa puffanással dőlt el a bakon. Az ajtót Denton és Kisdenton nyitották, karddal a kezükben… a kocsin egy kereskedő utazott, egy tizenkét év körüli fiúcskával. Nem védekeztek, lassan, remegő térddel szálltak ki a kocsiból, a fiúcska arcán könnyek csorogtak, de hangosan nem sírt fel.

– Pénzt, ékszereket, elemózsiát kérünk, de bármilyen egyéb adományt is elfogadunk – kezdett bele Zorek a szokásos mondókába és tartotta is a kalapját, a többiek pedig átvizsgálták a kocsit.
– Oswin de Wilton vagyok – mondta a férfi, miközben egy erszény csörrent a kalapban –, ő pedig a feleségem unokaöccse: Sam.
A kisfiú zsebéből néhány ezüst került elő.
– A gyűrűt is – mondta Zorek, válaszra sem méltatva a bemutatkozást, előre nyújtotta a tenyerét. Nézte a gyűrűt, az arca elkomorult és Parrhoz sétált:
– Ma te vagy a takarító – szólt egészen közel hajolva hozzá –, öld meg a férfit. Dentonék addig elássák a kocsist, a gyerek hajtson el a tetemmel.
– Dehát, nincs nála fegyver…
– Ez nem kérés volt, hanem parancs – zárta le a vitát Zorek. – Mindenkinek pusztulnia kell, aki a báró rokona…

Parr figyelte a kereskedőt és a gyereket, ahogy ölelik egymást, érezte, hogy ez sokkal több, holmi távoli köteléknél… de tudta, hogy a lombok mögött valahol ott állnak a többiek és figyelik őt. Ha nem végzi el a feladatott, megteszik helyette… és megölik mindegyiküket. Nem volt választása. Rákiáltott a gyerekre:
– Takarodj fel a bakra és ne fordulj hátra! – A gyerek nehezen engedelmeskedett, de a férfi szinte erőszakkal eltolta magától:
– Tedd a mit mondd, Samuel.
Aztán álltak egymással szemben. Oswin de Wilton hosszú utazóköpenyben, enyhén széttárta karjait, Parr szorosabban markolta a kardot. Minden lélegzetük nyomot hagyott a novemberi alkonyatban. A férfi lehunyta szemét és Parr hálás volt ezért, mert nem kellett állnia a tekintetét.
– A báró vétkéért meg kell, hogy halj! – kiáltotta, és előre lendült.
A férfi még csak nem is védekezett, a kard átütötte a szövetet és a markolat úgy vágta hasba, hogy összecsuklott. Parr kirántva a kardot félre dobta azt, a testet pedig a hátsó ülésre lökte és miközben bevágta az ajtót ezt mondta:
– Halj meg úgy, hogy soha ne térj vissza erre a vidékre.
Aztán fennhangon ezt kiáltotta:
– Hajts, ha kedves az életed!
És a lovak nyerítve feszültek bele a hámba. Parr pedig csak állt ott és nézte, amíg el nem ült az út pora… aztán megkereste a kardját.

….

Mire a barlangba ért, a többiek már javában mulattak. A kocsiban volt bor, kenyér, hús, napokra elég, ráadásul az erszényben vagy kétszáz arany.
– Megdupláztad a vérdíjad, komám! – fogadta nevetve Zorek az érkezőt. De Parrnak nem volt kedve csatlakozni a társasághoz. A férfire gondolt és a gyerekre.
– Helyezd el a „kincstárban”! – mondta Zorek és a tenyerébe csapta a drágakövekkel kirakott címeres gyűrűt – Tied a dicsőség, tied az érdem.

Parr fogott egy gyertyát és elindult befelé… szerette, hogy mély a barlang és tele van járatokkal, ahogy távolodott, halkult a dínomdánom hangja. A „kincstár” valójában egy apróbb száraz vájat volt, ahová felhalmozták a zsákmány értékesebb részét. Voltak ott díszes kardok és kupák, nyakékek és címeres ládikók, meg persze pénz, arany, ezüst. Nem volt kedve helyet keresni a gyűrűnek, rádobta a kupac tetejére és már fordult is. De ahelyett, hogy vissza ment volna a mulatozókhoz, a másik irányban indult, teret keresett, saját magának.

Egyszer csak megtorpant, mert az egyik sziklán, ott előtte pár méterrel már ült valaki.
– Hé! – kiáltott rá. – Ki van ott?
– Csak én – felelte a másik, de ismeretlen volt a hangja.
– Ki az az én? – kérdezte újra Parr
– Ambriel.
– Senki sem mondta, hogy új taggal bővült a banda… Hogy kerülsz ide?
– Mindig is itt voltam.
– Hazudsz! – kiáltotta Parr és hátrálni kezdett.
– Betolakodó! Idegen! Hozzatok fegyver! – kiabálta és már hallotta, is, hogy mozdulnak azok, közeledtek felé imbolygó fényükkel a fáklyák. Parr addig gyors mozdulattal megragadott egy kincstári kardot és a gyertya fényénél próbálta őrizni az alakot, aki egyébként sem mozdult. Zorek ért oda elsőnek.
– Merre van? – kérdezte. Parr a kard hegyével az alak irányában mutatott. Zorek előre lépett, a fáklya fénye elérte a követ, ahol eddig az alak ült, de most nem látszott semmi.
– Nincs itt senki… – mondta a vezér, kicsit nyugodtabb hangon. – Talán pihenned kéne, képzelődsz.
Közben odaértek a többiek is. Az öt fáklya fénye teljesen kitöltötte a teret. A barlangnak ez a része üres volt. Parr megvizsgálta a követ és a környékét, nem volt ott semmi… még nyomok sem voltak a porban, csak a saját lépése nyoma. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy volt itt valaki, hiszen beszélt hozzá.
– Mondd csak Parr, mit ittál útközben? – incselkedett vele Kisdenton. Aztán mind nevettek és visszasétáltak a tűz mellé. Csak Parr maradt, meredve maga elé időtlenül…
– Ők nem láthatnak engem – mondta egyszer csak az alak –, még nem.
Parr pedig, akiben nagyobb volt a kíváncsiság a zavarodottságnál így szólt:
– Hogy érted ezt?
– Csak az lát engem, aki jó. Te ma kockáztattad az életed, hogy megmentsd másét – mondta Ambriel.
– Megöltem azt a férfit – mondta a zsivány lehorgasztott fejjel.
– Még senki sem halt bele abba, hogy átszúrták a köpönyegét – nevetett fel az alak.
– Sshhh! – intette gyorsan csendre Parr.
– Ne aggódj, már mind alszanak – folytatta az alak –, nem árulom el a titkodat.

Parr visszajárt a barlangmélyi sziklához, néha ott találta Ambrielt, néha nem. Időnként beszélgettek olyasmikről, amiket a lovász senki mással nem tudott megosztani.

Egyre hosszabbak lettek az éjszakák, rövidebbek a nappalok, odakint leesett a hó.

Zorek Dentonékra és Parra osztotta a tél átvészeléséhez szükséges beszerzéseket. Lisztet kellett venniük, meg kölest, bort és tejet, tojásokat. Hogy elkerüljék a feltűnést, Kisdentont öregasszonynak öltöztették, aki így hatalmas fekete kendő alatt, rakott szoknyában botorkálva alkudozott a piacon, Denton volt a „fia” Parr meg az unokatestvér. Rájuk jutott a teherhordó szerep. A piac egyik szegletében egy megtört asszony árult csuprokat. Kisdenton felé indult, de a bátyja megrántotta a karját.
– Mit művelsz? Nincs szükségünk cserépre – sziszegte.
– Azt a nőt ismerem… – kezdett bele Kisdenton, – négy gyereke van, tavaly télen halt meg a férje a háborúban. Veszek tőle valamit, nem azért, mert nekünk van rá szükségünk, hanem mert nekik. – Lezárva magáról a testvére karját, megszaporázta a lépteit.
Kisdenton megvette az egész készletet, ezüsttel fizetett és azt mondta, majd érte küldet, legkésőbb holnap délután. Egy korsót fogott csak magához, amiről a nő azt mondta, az a legnagyobb fia munkája.

Parr és Denton kicsit távolabb álltak, és látták, hogy amint az „anyó” hátat fordítva odébb csoszog, a nő arcáról peregni kezdenek a könnyek… köré sereglenek a rongyba burkolt lábú gyerekek és ölelik őt.

November vége volt, ilyenkor osztották meg a zsákmány egy részét, a pénzt főként. Zorek mindenkinek kiadta a jussát és nem firtatta többé, hogy ki mire használja fel. Egy szabály volt, nem árulhatták el, honnan szerezték. Dentonék korábban mindig elmulatták a részüket, másfél-két hétre eltűntek valami távoli városba aztán borvirágos arccal, kacér történeteket mesélve jelentek meg újra. De most csak egy délutánra tűntek el, hónuk alá csapva az összes kapott pénzt és a korsót. Amikor visszatértek kivételesen nem kurjongattak, nem zajongtak és még csak pityókások sem voltak.

Parr akkor futott össze velük, mikor Ambrielhez indult; ott a járatban, amikor szembe jöttek vele, Dentonék csak biccentettek nem firtattva hová indul, ő pedig tudta, hogy találkoztak vele.

Meg volt róla győződve, hogy Kese is ismeri Ambrielt. A férfi egy ideje ugyanis a barlangtól nem messze egy menedéket rendezett be, állatoknak. Naponta járta az erdőt és hordott oda a sérült gidától a vak mókusig mindent…

Csámpás pedig, akinek a közös portyázások mellett szinte végig voltak saját ügyletei is, bárhová indult, mindig tele zsebbel ért haza, mostanában pont fordítva intézte dolgait. S mikor Parr rákérdezett, hogy hová tűntek a korábbi zsákmányok, mosolyogva csak annyit felelt: – Az elrendelt helyükre csempésztem őket.

Közben december lett… Ambriellel néha már többen is találkoztak egyszerre, és hallgatták a történeteit a napkeleti bölcsekről, a jászolban szunnyadó gyermekről, Betlehemről, a tanításait arról, miben is áll a jóság. Csak Zorek nem volt ott sosem, őt egyre ritkábban látták.

Karácsony estéjén, anélkül, hogy különösebben egyeztettek volna, Kese egy fenyővel állított be, Csámpás madzagra kötözött néhány ékköves gyűrűt,, kiskanalat és egyéb csillámló tárgyat, a fára aggatta őket. Dentonék szereztek a fazekas özvegyétől tányérokat, Parr pedig ácsolt egy asztalt és néhány fatuskót hengerítettek mellé. Egyszerű vacsora volt, hét főre terítettek. Zorek gyertyagyújtásra ért vissza, leverte válláról a havat, bereteszelte és elreteszelte barlang bejáratát.

– Mondanom kell nektek valamit – kezdte Zorek, lesütve a szemét. – Ez lesz az utolsó közös vacsoránk.
Némán néztek rá.
– Az elmúlt időszakban sok minden megváltozott… Már nem az az ember vagyok, aki a Yeld Woodi Haramiákat vezeti… és ti már nem vagytok haramiák. Azért lettem törvényen kívüli, mert hamis volt a törvény és igaztalan annak végrehajtása és nem tudtam szolgálni azt. Néhány hete azonban megértettem, hogy létezik egy másik út. Azt választottam, de azon nem tarthattok velem,… hacsak nem álltok be ti is szerzetesnek.
Felemelte tekintetét, végignézett az asztal mellett ülőkön és meglátta a terítéket, ami mellett nem ült senki.
– Kinek terítettetek? – kérdezte.
– A vendégnek, aki a belső teremben lakik – mondta Parr, mosolyogva –, meghívtuk. Szép történeteket mesél.
– Nézzétek – szólt Csámpás, és az átjáró felé mutatott.

És mindannyian arra fordultak, ahonnan most fény derengett fel, gyönyörű tiszta, fehér fény… az alak, akit eddig sosem láttak, fényben járt.
– Ambriel – suttogta Kese.

Az angyal az asztalukhoz lépett, és kitárta a karját.

A mesét Dudás Ági írta


via: holvolt.hu
holvolt_200

2018-01-17T17:45:06+00:00 2015. december 15.|Mese| Comments