“Egy korszak, melyet elfújt a szél.”

Margaret Mitchell gondolatai jutottak eszembe, amikor a minap a mátrai kis faluban, egy erdész házaspár vendégszeretetét élvezhettem:

“Egy korszak, melyet elfújt a szél.”

Egy túra előkészítése végett jártunk terepszemlén az aprócska faluban, Mátraalmáson. Beköszöntünk a mára már nyugdíjba vonult erdész házaspárhoz, véglegesítettük az időpontot, megbeszéltük a még hiányzó részleteket. Indultam is volna tovább, amikor az alig 3 perce megismert hölgy beinvitált bennünket a házukba. Menjünk be? Miért? Még van valami, amiről a többiek beszélni akartak, csak én nem tudtam?

mátraalmás

Mátraalmás látképe ősszel – By Várhelyi László – www.matraalmas.hu [CC BY 3.0], via Wikimedia Commons

Mit látunk ma? Mit látnak a mai gyerekek?

Éljen az ember akár Budapesten, akár a nagyobb városokban, de még a jelentős lélekszámmal rendelkező falvakban is hasonló a tendencia: az emberek elhidegültek egymástól, idegenként kezelik a mellettük élőt. Mára már a média és az internet terjedésével egyre jobban eltűntek az egykor meghatározó különbségek falu és város között. Budapest meg egyenesen külön kategóriának számít. Amikor egy körfolyosós házban éltem, 3 év után ismertem meg a közvetlen szomszédaimat. A többi házlakóról semmit nem tudtam. Most két éve élek egy társasházban. 12 lakásos, 3 lakás lakóit ismerem, ebből pedig nullával van bármilyen kapcsolatom is…

Térjünk is vissza a Mátrába.

cookie-1065893_960_720Átsétáltunk a gyönyörűen karban tartott udvaron, ahol a tornácon szépen sorakoztak az erdei gumicsizmák.  Nem a házba, hanem a nyári konyhába tértünk be.  Gyerekkoromban láttam ilyet utoljára a nagymamám szülőházában. Már szinte el is felejtettem, mennyire hasznos kis objektum ez. Az asztalon már előre kikészített sütemények hada, megpucolt almaszeletek vártak bennünket. Megkérdezték, hogy teát vagy kávét kérünk-e. Az erdészpár férfi tagja elindult az unokákért a szomszédos faluba. Beszélgettünk, kortyolgattam a teámat, végigkóstoltam a süteményeket, miközben az ablakon át szemléltem a madáretetőben táncoló cinegéket. Néhány perc alatt otthon éreztem magam. A hölgy megkérdezte, hogy hányan leszünk két hét múlva a túrán, mert arra gondoltak, hogy megvendégelnék a társaságot egy forró teával mindenképp, de sütit is szeretnének sütni. A társaságunk legidősebb tagja megjegyezte, hogy nem akarunk tolakodni, erre ő azt válaszolta, ez nem tolakodás, ez természetes. Mátraalmáson mindenki segít mindenkinek, ha egy idegen megáll az úton, valaki oda fog menni, és megkérdezi, hogy segíthet-e. Decemberben meg elég hideg lesz, úgyhogy a minimum a forró ital.

Egy pillanat, mi ez, mi történik?

porch-1034405_960_720Ahogy feltettem ezt a kérdést magamnak, pörögni kezdtek a képek gyerekkoromból, amikor nagymamámnál ugyanez a felfogás volt, amikor az erdőben elhaladtunk egy ház előtt, amelynek tulajdonosai beinvitáltak, hogy kóstoljuk meg a mustot, vagy amikor lerobbantam a falu közepén, és a kocsma népe egy emberként kivonult, és segítettek újraéleszteni az autót. Ebben nőttem fel. Egy olyan világban, ahol megtanítottak arra, hogy bizonyos dolgoknak adjuk meg a módját. Külön legyen mindig készlet arra, ha esetleg vendégek jönnek.  Egy olyan világban, ahol teljesen természetes, hogy ha bálba megyek, de nincs megfelelő ruhám, akkor ad kölcsön a szomszéd, vagy anya egy munkatársa, ha költözni kell, akkor akinek van, ad hozzá mikrobuszt, ha kertet kell ásni, akkor jönnek az ismerősök és segítenek, ha bekrepált az autó, de el kell vinni a nővéremet, akkor a szomszéd odaadja az övét… stb. Napestig sorolhatnám a hasonló példákat. Lassan 10 éve élek Budapesten, és ezeket a dolgokat majdnem elfelejtettem. Mit tanultam? Azt, hogy hogyan menjek el napjában több ezer ember mellett anélkül, hogy ránéznék, hogyan hajtsam le a fejemet, ha valaki megemeli a hangját, hogyan nézzek udvariasan félre, ha valakit sírni látok, hogyan sétáljak el kifejezéstelen arccal a földön fekvő mellett, hogyan lökjem félre a mozgólépcsőn állókat, mert gátolnak a haladásban, hogyan zárjam minél biztosabban be a lakás ajtaját, hogyan öljem meg egy pillantásommal azt, aki arrébb lök a villamoson, hogyan zárjam ki mindazt, ami körülöttem történik…

Ugorjunk vissza a mátraalmási konyha melegébe.

Ott egy hölgy, aki semmit nem tud rólunk, de beenged a házába, étellel és itallal kínál, és nem vár cserébe semmit. Ez az, ami régen természetes volt, és ez az, ami mára már nem az. Mégis hová veszett az emberség az emberekből? Még vannak köztünk emberek, akik így éltek, akik ezt adták tovább a világnak, akkor miért a félelmet, gyűlölködést, erőszakot választjuk? Ha ők nem lesznek, lesz-e valaki, aki emlékezni fog még arra, hogy így is lehet élni? Vagy, ha lesz még Föld, amire szülhetek gyerekeket és lesznek unokáim, azzal a mondattal zárom a mesémet, hogy ez „Egy korszak, melyet elfújt a szél”?

írta: Gáspár Dóra


via: Nő arcai magazin
noarcai_logo_100

2018-01-17T17:45:07+00:00 2015. december 7.|Bennünk van| Comments